Sellők

Sellők

Most azokról a mítikus lényekről írok, amik hosszú évszázadok óta lázban égetik az emberiséget, de leginkább a tengerészeket és a halászokat. Mai sztárvendégeink nem mások, mint a sellők!

Ugyebár mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Csodaszép női felsőtest, halfarok, és az a képesség, amivel a halálba csalogatják a gyanútlan matrózokat. A sellők már az ókorban is feltűntek, és azóta több kontinensen is találtak róluk szóló feljegyzéseket, illetve legendák is szólnak róluk, természetesen.

De már itt, az elején le kell szögeznem valamit. A szirének nem azonosak a sellőkkel! Ugyanis az ókori görögök a félig ember és félig madártestű nőket nevezték így, akiknek gyönyörű hangjuk volt. Később ezek a lények váltak hárpiákká, amik rettenetesen ellenszenves és undorító lények, ráadásul már a hangjuk sem volt olyan gyönyörű. Habár egy pár szirén más irányba fejlődött. Először pikkelyesedni kezdtek, halszerűvé váltak, de még mindig az égen repkedtek, de később véglegesen a tenger lakóivá lettek. Nekik bár a külsejük teljesen megváltozott, a varázslatos hangjuk megmaradt. Szóval csak az a különbség a két faj között, hogy a sellők eleve a tenger szülöttei, míg a szirének madárszerűek voltak, és csak később váltak halszerűvé.

Most, hogy ezt tisztáztuk, folytatom az eredetükkel. Létezésük egészen az ókori görögökig nyúlik vissza. Még az akkori nagy tudósok, filozófusok is úgy vélték, ezek igazi lények. Ilyen volt az idősebb Plinius, aki elsőként készített részletes leírást róluk a Naturalis Historiae Libri (Természettörténet) című művében. Ez a könyv i. sz., az I. században keletkezett, ami a következőket írja: „Ami pedig a sellőket illeti, akiket nereidáknak is neveznek, nem képzelet szülöttei: mert, ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely emberi formájú.” De ezen kívül sok legenda szól róluk, amiket a másik cikkemben olvashattok. De a legkorábbi legenda a sellőkről Oannes legendája. Íme:

Nagy Sándor idejében élt Berossos Babilonban, aki arra tette fel az életét, hogy felkutassa a Tigris és az Eufrátesz országainak a hagyományait. Egy legenda szerint, a negyedik király, Ammenon uralkodása alatt tűnt fel az első sellő, Oannes, i. e. 5000 tájékán. A legkorábbi ábrázolások szerint halfej formájú fejdísze és hosszú halbőr palástja volt.

Egy idő után félig hal, félig emberi lénnyé változott. Igen csak furcsán nézett ki, ugyanis egyszerre volt hal és ember feje, és halfarka alatt emberi lábakra hasonlító végtagjai voltak. Szabadon járhatott a tengerben és a szárazföldön, illetve tudott beszélni a tengeri élőlényekkel és az emberekkel. Nappal kijött a tengerből és tanította a halászokat, de reggel visszatért. Egy idő után viszont nem látta senki, nem jött többé. Hogy miért, sohasem derült ki. Most a sellők általános jellemzői jönnek, amiket össze tudtam szedni.

A külsejük természetesen abból áll, hogy emberi felsőtest, és hal farok. De nagyon sok féle sellő létezik. Tulajdonképpen minden kultúrának van egy sajátja, és mindegyiknek a külseje eltér valamiképpen. Ezek a különbségeket akkor tudhatjátok meg, ha a sellő legendákkal megismerkedtek. De ezek azok, amiket ismerünk. Lényegében a gyönyörű felsőtest és a haluszonyon kívül bármilyenek lehetnek. Már a középkorban sem tudták őket a festők ugyan úgy ábrázolni. Ezer és ezer legenda és elképzelés létezik róluk, hogy hogyan is néznek ki, és egyik sem egyezik száz százalékosan, kezdve a haj és szem színtől odáig, hogy milyen fajta haluszonyban végződnek. De nézzenek ki bárhogyan, az biztos, hogy egész testük a vízi életmódhoz és a csábításhoz alkalmazkodik. Sokan úgy gondolják, hogy a sellők kopoltyúval lélegeznek. Nos, pár példány lehet, hogy igen, de a legtöbbjüknek igenis tüdejük van, csak olyan mértékben alkalmazkodott ez a szervük az életmódjukhoz, hogy akár több órát is képesek a víz alatt tölteni. Tehát egy sellőt igen is vízbe lehet fojtani, csak türelmesnek kell lenni, és persze előtte találni is kéne egyet. Az érzékszerveik is tökéletesen alkalmazkodtak. Kiváló a víz alatt a hallásuk, a szaglásuk és a látásuk is, emellett a szemüket egyáltalán nem irritálja a víz. Ami a táplálkozásukat illeti, szinte teljesen homály fedi. Persze vannak találgatások, de hát egyik sem biztos. Szerintem a sellők is olyanok, mint mi, emberek, csak a vízben. Csúcsragadozók. Csak ők nem olyan pazarlók, mint a mi fajtánk. Szóval, véleményem szerint esznek tengeri nővényeket is és mindenféle halat, élőlényt. Az otthonaik, egyaránt lehet édesvízben vagy sós vízben. A lényeg, hogy mindnek van egy területe, ami csak az övé, és esetleg a családjáé. És itt is a következő rejtély. A család. Ez részben azért is jelentett nagy fejtörést az embereknek, mert leginkább női sellőket „láttak”. Csak egy – két kultúrában bukkannak fel férfi sellők, mint például az íreknél. De a többinél ki kellett találni valamilyen magyarázatot. Így jött létre az a hiedelem, hogy a sellők időnként kijönnek a szárazpartra, és emberré válnak, hogy férjet kereshessenek. De nem akármilyent, hanem csak is a tökéletes apát. Amint megpillantják, rögtön tudni fogják, hogy Ő az! Az utód mindig, kizárólag csak is sellő. A szülés vagy a fogantatás után az anya és gyermeke visszatérnek a vízi világba, többé nem is törődve az apával. De léteznek olyan történetek is, miszerint egy sellő beleszeretett egy halandóba. Ám ez mindig is nagy hiba volt, legyen szó bármilyen mágikus lényről, hiszen a legtöbb, így a sellő is, halhatatlanok. És a szerelmes történet csak is tragédiával végződhet. Szerencsére az irodalomban felbukkant a fantasy is, ami nagy érdeklődést mutatott a sellők iránt. Mára rengeteg könyv és film szól róluk. És hála ennek a műfajnak, egy idő után megjelentek a férfi sellők is. Így már nem volt kérdés, hogyan is szaporodnak. A legáltalánosabb feltevés, hogy ikrával, amit a hím termékenyít meg, miután a nőstény lerakta őket. Ez nem meglepő, hiszen a halak is így szaporodnak. De itt ragadom meg az alkalmat, hogy megismertessek veletek egy történetet. Vagyis inkább egy dokumentumot. Ez egyben a sellők szaporodásáról ad felvilágosítást, másrészt bizonyítja is, hogy léteznek. Tudósok találtak egy régi pergamentekercset, amit nagy valószínűséggel tengerészek írta. Ezt szeretném megmutatni nektek. Figyelmeztetlek titeket, hogy nem változtattam a szövegkörnyezeten, így elég sok helyesírási hiba van benne, és egy kicsit nehezen olvasható, hiszen akkoriban másként beszéltek. Íme:

Az régi idűkben, mikor az sellők még sokan lakták az tengörök és ókéánok vízit, a hajósok igen gyakoran találkoztak vélük. Az sellő lyányok pajkosan játszadozva úszkálának az habokban, ahogy úszkálának, láták az tengerészök, hogy biza mindegyőjüknek halból van az alfele. Elszomorodának az tengerészök, hiszen mind csak közülük akart volna asszunyt választani magának, olyan gyönyörűségesök valának az sellő lyányok. De mikor láták az tengerészök, hogy hiába vennék asszonyul a sellőket, mert amazok nem tudnának vélük gyerököt nemzeni, hisz nem lévén lábuk, így lábuknak köze sem vala! Így hát a tengerészök szomorkodának, és elgondolkozának, miként lehet mégis, hogy van sellő, hisz ha nem születének, honnan levének? Mindet egyenként terömté vala a Jó Istön? Ej, gondolák a tengerészök, van annak ezernyi dóga, nemhogy sellőket terömtsön naphosszat!
Osztán egy viharos napon egyik hajó a tengeren nekiütköze egy nagy zátonynak, s rapityára törének annak deszkái, s a tengerészök mind belehullának az vízbe, mely igen nagyon háborga vala. Benn kalimpálának a hideg vízben a tengerészök, jajveszékelének, s amelyik bíra, bizony kiúszott vala a partig, de soknak nem volt ereje hozzája. Ekkor osztán jöttek a sellők, és menteni kezdék a vízbefúlni készülő tengerészöket!

A tengerészök mikor megláták a víz alatt a sok gyönyörű sellő lyányt, azt hivék, már meghalának s Mennyek Országában levének! De nem ám, mert élnek vala még, ámbátor igen gyéren lélegzének lévén benn a tenger vizében fuldoklának mind. A sellő lyányok ingüknél, hajuknál fogva húzák vala a partra az tengerészöket, de egyikkel - ez vót a hajó kapitánnya - sehogy se bírtak vala, mert amaz olyan kövér vót, hogy nem tudták elhúzni a partig. Aztán jött csak egyszerre egy hadnyi sellő legény, csodálkozott is a kapitány, hogy nem csak lyány sellők valának, s gondolkoza vala, hogy mi lesz ebbül! Aztán a sellő legények jó erősen megránták a kapitányt, s egyszerre csak kinn vala amaz a parton. Megköszönék vala a tengerészök a sellőnépeknek, hogy kimentették vala őket az jeges vízbül. A tengerészök a parton nagy tüzet gyújtának vala, s annak lángjainál melegedének. Éhesek valának, ám nem vala semmi étekük. Ekkor a sellők hozának egy hínárból font kosár halat nékik, hogy ennék azt meg, hogy éhön ne halának! Nekiállának megsütni az halokat, a sellőket meg meginvitálák, hogy ennének ők is velök. Jövének is a sellők, lyányok meg legényök is mind, lepihenének a parton az tengerészök mellett, s jóízüen falatozának vala az sült halokból. Sosem ettek vala még sült halat a sellők, hisz benn a vízben nincs mivel megsütni őket így igen örülnek vala, mert nagyon ízlék nekik a sült hal. Beszélgetének vala az tengerészökkel, hogy tanítanák már meg nékik, hogyan kell tüzet csinálni, hogy eztán kijöhetnének ők is majd magoknak halokat sütni a partra. A tengerészök elmondják, meg még kovakövet is adának a sellőknek, hogy legyen mivel tüzet gyújtaniok, ha megéhezének. Aztán a kapitány, akit a sellő legények húzának a partra, megkérdezé a sellő lyányokat, hogy hogyan lehet, hogy nekik nincs se lábuk köze, se nincs dorongja a sellő legényöknek, hogyan lehet, hogy mégis vannak ifjú sellők is, hogyan születének a haltestekből a sellők? A sellők elcsodálkozának, hogy mi az a lábok köze, mi az a dorong, ők nem értik vala, hogy mit akarnak megtudni a tengerészök! Így aztán a sok tengerész mind megmutatá, hogy nékik mi nőtt a gatyájuk alatt, a sellő lyányok meg kacagni kezdének vala! Elmondá a kapitány, hogy a dorongjukat bérakják az lyányok lába közibe, oszt ebből lesz a gyerök. No, a sellők is elmondák, hogy őnáluk miként lesz a gyerök. Mondák, hogy nékik csak egy kicsinyke lyukjuk vala, melyből az ő magjokat a tenger alján növekvő tengeri liliumra eresztik, osztán a sellő legény, a szívük választottja is ráereszti a saját magját. Oszt lenn a lilium szirmai közt menten nőni kezdenek az kis sellők, melyek inkább még csak ebihalakhoz hasonlítának. A sellő lány meg a sellő legény jár hozzájuk s eteték vala a kis sellőket, melyek gyorsan megnövének. Kérdé a kapitány, hogy meg se ölelgeték egymást a sellő lyányok meg a sellő legények? Mondá néki a sellő, hogy dehogynem, meg kell ölelgetni jó szorosan egymást, hogy az magjokat ki tudják eregetni a liliumok felett.

Osztán közben elment a vihar, s a tengerészök is meg a sellők is jóllakának vala az sült halokkal, s a sellők visszaúszának az tenger mélyibe. A tengerészök meg mind megmenekültek vala, így elmesélhették a történetet, hogy a krónikákba bekerülhessék, milyen jók is mind a sellők, meg milyen erősek a sellő legények.

Nos, nem mondom, érdekes kis történet. Na, de folytassuk is. Hogy milyen képességgel rendelkeznek, szintén változó. Van, amelyik mágiát használ, és vannak olyanok, akik ésszel és fortélyokkal győzik le ellenségeiket, vagy csábítják el az embereket. Ilyen változó a kultúrájuk is. Az élőhelyükön vagy a közelében élő népek szokásait veszik át, a kultúrájukat. Gondolom az se meglepő, hogy a személyiségük is igen változó. Az egyik olyan ártatlan, mint a ma született bárány, a másik már kegyetlen gyilkos. Nos, ennyi lenne. Most következzen néhány bizonyíték a történelemből, hogy sellők léteztek.

1717 – ben állítólag találtak egy sellőt a Borné – parton. Hosszúsága 59 hüvelyk volt, ami körülbelül másfél méternek felel meg. A test arányai az angolnáéhoz hasonlít. Egy kád vízben tartották fogva négy napig és hét óráig. De mivel a tenger helyett a szárazföldön volt, nem húzta sokáig. Nem szólt egy szót sem, nem próbált kommunikálni, csak néha egércincogás szerű hangot adott ki. Kínáltak neki kagylókat, kishalakat, rákokat és mindenféle ételt, de nem fogadta el, így éhenhalt. Elpusztulása után a macskáéhoz hasonló ürüléket találtak a kádban. Nos, nem tudom, hogy valóban sellő volt e, mivel egy szóval sem említik, hogy felső teste emberi volt e. Ha engem kérdeztek ez igazán gyanús. De az is lehet, hogy egyszerűen elfelejtették megemlíteni. Ki tudja. Mindenesetre igazán érdekes eset.

A 19. század közepén Londonban fő látványosság volt a kitömött sellő.

Akkoriban a vándorszínészek nagy szeretettel mutogatták a mumifikált testeket. Ebben a korszakban az emberek szentül hittek a sellők létezésében, hiszen már volt kézzel fogható bizonyíték is. Ám, valójában ezek a tetemek csupán foltozott preparátumok voltak, amiket a japán halászok adtak el. Majom és különböző halfajtákat illesztettek össze. Természetesen mindegyikhez tartozott egy csodálatos történet. A legnépszerűbb a fidzsi sellő, amit először egy londoni kávéházban mutogattak, majd 1842 – ben egy amerikai mutatványos, Barnum átvitte a tengerentúlra. A brodway – i sellő show akkora sikert aratott, hogy a férfi bekerült New York American Museumába, ahol majdnem a háromszorosára növelte a múzeum bevételét az első hónapban. Nem mondom, jó kis üzlet volt.

Ám a tudósok egy idő után rájöttek a turpisságra, de azért tovább foglalkoztak a sellő témával. Amikor azonban felvetődött az a lehetőség is, hogy a sellők bizonyos tengeri állatok lehetnek, mint például a dugongok, rögtön elvesztették az érdeklődést a lények iránt. Ez az elgondolás a dugong kicsinyének az etetéséről jött. Ugyanis  a dugong nagyon hasonlít a manateehoz és a vízből kiemelkedve szoptatja a kicsinyét, amit a felső uszonyában tart. A manateek pedig azért kaptak szerepet, mert némely tudós szerint nagyon hasonlítanak az emberekhez, így régen a matrózok sellőknek is nézhették őket. Ez az állat majdnem teljesen szőrtelen, valamivel nagyobb az embernél, de a nőstény két felső végtagjainál lévő, kitüremkedő emlők nagyjából úgy helyezkednek el, mint az emberi nőknél. Nincs több végtagja, hanem henger alakú teste vízszintes farokban végződik. Sajnos el kell ismernem, tényleg nagyon hasonlít a sellőkhöz, de ez még nem jelenti azt, hogy minden sellő észlelés főkolomposa ezen állatok egyike volt. A tudományos bizonyítékok ellenére a japánok szentül hisznek a sellőkben és a mumifikált testeket nagy becsben őrzik a szentélyekben. A leghíresebb a 193 cm magas sellő test, a Shikoku egyik templomában tekinthető meg. A japánok szerint ez a lény egy fő vallási istenség, akit Ningyo Shinko – nak neveznek. Az emberek gyakran látogatnak el különféle szentélyekbe, hogy imádkozhassanak ezekhez a lényekhez. Hátha bejön. Viszont 1741 – ben egy tudós szembe szállt kollégáival. Ugyanis Georg Steller szerint sellők márpedig léteznek. Feltevése, pedig onnan eredt, hogy az Alaszka öbölben állítólag egy majomszerű tengeri emlőst látott a vízben. A tudós szerint az előkerült mumifikált testek valójában nem is hamisítványok. Hm. Elgondolkodtató. És valaki valóban elgondolkodott ezen. Alistar Hardy tovább fejtegette Steller elméletét, és 1961 – ban azzal állt elő, hogy az előember a fejlődésének egy szakaszát a tengerben töltötte. És mi, a mai emberek a megmaradt példányokat véltük sellőknek. Hát, nekem nem igazán tud tetszeni ez a tudományos magyarázat. Inkább hiszek a sellőkben J. Nos, ennyi lenne a tudományos magyarázat, már amit ki tudtak találni.

De hiába próbálnak mindent megmagyarázni a nagyokosok, még ma is elhangzik néhány, a szemtanúk által komolyan vett sellő észlelés a világ egyes távoli pontjain. Természetesen leginkább a matrózok találkoznak velük. Példaként, íme egy Oroszország partjainál hajózó kapitány bejegyzése a hajónaplóba: „Ma az egyik matrózunk sellőt látott.” Tudom rövid, de rögtön másnap már izgisebbé vált a helyzet: „Közvetlenül a hajó mellett egy sellő úszott el. Női felsőteste volt, sápadt bőrű hátát, pedig hosszú fekete haja takarta. A teste delfinfarokban végződött, ami olyan foltos mintázattal rendelkezett, akár a makréláké.

Végül itt van egy érdekes dokumentumfilm, ami bizonyítja, hogy léteznek (már aki elhiszi): https://www.youtube.com/watch?v=t4z06s60vTU