A figyelő

A figyelő

A Figyelő története rémisztő mesének is beillik. Egy olyan lényről szól, amely bámulja, vizslatja az embereket, miközben alszanak, s ha felébrednek, megöli őket. Senki nem tudja igazán, hogy valóban létezik-e a lény, vagy csupán városi legenda az egész, esetleg egy szellemtörténet.
Mindenesetre 2003 nyarán az Egyesült Államok északkeleti részén egy furcsa, emberszerű lény vált a médiaérdeklődés középpontjává. Bár nem sok idő telt el azóta, a lénnyel kapcsolatos beszámolók, bizonyítékok, sorra eltűntek vagy megsemmisültek.
A szemtanúk ennek ellenére kitartanak a bizarr találkozásokról szóló történetek mellett. A legszélsőségesebb érzelmeket vonultatják fel, a mély félelemtől és kényelmetlen érzésektől kezdve... Bár a publikált feljegyzések csak egy ideig váltottak ki érdeklődést, az emlékek erősek maradtak az érintett embereknél, akik közül sokan, még ma is keresik a válaszokat.
2006-ra közel két tucat dokumentum gyűlt össze, és kiderült, hogy egészen a 12. századtól napjainkig kerültek elő feljegyzések hasonló élményekről, mégpedig négy kontinenst átívelve. A történetek többnyire minden esetben azonosak.
Íme, egy búcsúlevél 1964-ből:
„Mielőtt befejezem az életem, szükségesnek érzem leírni, miféle bűntudat vagy fájdalom vezetett erre a cselekedetre. Ezért senki más nem felelős, csakis Ő. Egyszer arra ébredtem, hogy érzem a jelenlétét… és egyszer, amikor megébredtem, láttam a teste körvonalait. Máskor arra ébredtem, hogy hallom a hangját és belenéztem a szemeibe. Nem tudok félelem nélkül elaludni amiatt, mire ébredek legközelebb. Nem akarok többé felébredni! Viszontlátásra!”

Találtak egy fadobozban két üres borítékot, amelyek meg voltak címezveWilliamnek és Rose-nak, és volt benne még egy boríték nélküli személyes levél:
„Drága Linniet! Imádkoztam érted. Ő a nevedet említette.”

Spanyol nyelvű naplóbejegyzés 1880-ból:
„Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Látom a szemeit, amikor becsukom a sajátom. Üregesek. Feketék. Nézett engem és szinte átdöfött a szemeivel. Nedves a keze. Nem fogok aludni. Hallom a hangját.”

Marine naplója 1691-ből:
„Eljött hozzám álmomban. Az ágyam lábánál éreztem. Mintha mindent elvett volna tőlem. Vissza kell mennünk Angliába. Nem szabad visszajönnünk, ez a Figyelő kérése.”


Egy szemtanú vallomása 2006-ból:
„Három évvel ezelőtt, éppen hazaértünk a családommal egy kirándulásból, miután a Niagara-vízeséshez utaztunk július 4-én. Mindannyian nagyon kimerültünk az egész napos utazástól és vezetéstől, ezért a férjemmel mielőbb nyugovóra tértünk a gyerekekkel. Aztán elkezdődött az éjszaka…

Körülbelül hajnali négykor zajra ébredtem. Először azt hittem, a férjem ment ki a mosdóba, de aztán rájöttem, hogy tévedtem, így óvatosan visszalopóztam az ágyba. Ő mégis felébredt. Bocsánatot kértem tőle, amiért felzavartam, ám amikor szembefordult velem, láttam, hogy levegőért kapkodott, és olyan gyorsan magához ölelte a lábait, hogy térdei lendületével majdnem kilökött az ágyból. Ezek után szorosan megragadott engem, de nem szólt egy szót sem.

Amikor szemem hozzászokott a sötéthez, már láttam, mi késztette erre a szokatlan viselkedésre. Az a valami az ágy végénél kuporgott, felénk nézett, és olyan volt, mint egy mezítelen ember, vagy valami nagy, csupasz kutyaféleség. Testhelyzete zavarba ejtő volt és rendellenes, mintha elütötte volna egy autó. Kit tudja miért, az én első reakcióm nem a rémület volt, inkább lesújtó állapota ragadta meg a figyelmemet. Akkor úgy gondoltam, talán a segítségünkre szorulna. A férjem eközben magzati pozíciót vett fel, és hol rám pillantott, hol visszanézett a lényre.

Ezek után, akár a villám, a teremtmény el kezdett futkosni az ágy széle körül. Gyorsan mászott ide-oda, majd fokozatosan lelassult a mozgása, és alig egy lábnyira a férjem arcától, megállt. Legalább fél percen át csend borult a szobára, a lény mozdulatlanul bámult a férjemre. Aztán kezét a párom térdére tette, majd kirohant a hálóból az előszobába, amely a gyerekek szobájához vezetett.

Üvöltve futottam a villanykapcsolóhoz, meg akartam állítani, még mielőtt bármi kárt tesz a gyerekeimben. Amikor a folyosóra értem, a hálószoba fényében jól láthattam, amint tőlem úgy húszlábnyira a földön, görnyedve guggol. Megfordult, rám nézett, az ábrázata csupa vér volt. Felojtottam a villanyt és megpillantottam a lányomat, Clarat.

Mialatt a férjemmel együtt a lányunkhoz szaladtunk, a lény lerohant a lépcsőn. Clara súlyosan megsérült, és csak egyszer tudott megszólalni, mielőtt meghalt: „Ő a Figyelő” – suttogta. Azon az éjszakán, amikor a lányunkkal a kórházba siettünk, a férjem a nagy idegesség hatására belevezette az autónkat egy tóba. Nem élte túl.

Mivel ez egy kisváros, a hírek gyorsan terjedtek. A rendőrök először segítőkészek voltak, és a helyi újság is egy csomó érdekességet közölt le, habár magát a konkrét történetet soha nem publikálták, és a helyi tévécsatorna sem foglalkozott vele.

A kisfiam és én, néhány hónapig a szüleim házához közel eső hotelben szálltunk meg. Miután úgy döntöttünk, hogy hazatérünk, el kezdtem keresni a válaszokat arra, ami velünk történt. Így találtam meg azt az embert, aki egy közeli városban élt, és hasonló élményei voltak. Felvettük a kapcsolatot, és megosztottuk a tapasztalatainkat egymással. Ő ismert két másik illetőt New Yorkból, akik szintén látták ezt a teremtményt, amit mi Figyelőnek hívunk.


Összefogtunk, és két kemény éven át megállás nélkül vadásztuk az Interneten az információkat, mire összejött egy adagra való hasonló történet és beszámoló, mely valószínűleg a Figyelő számlájára írható. Viszont egyikőnk sem talált olyan leírást, mely nyomon követhető az egész történelem folyamán.

Kutatásaink eredményeképp, az egyik újságban találtunk egy olyan írást, melyben egy kis utalást véltünk felfedezni a lénnyel kapcsolatban, de később nem írtak róla többé. Egy régi hajónaplóban pedig szó szerint megemlítik a Figyelőt. Bár nem írják le konkrétan mi történt a hajón, egyértelműen kiderül, hogy minden bajért a Figyelőt teszik felelőssé. Ez volt az utolsó bejegyzés a naplóba. Néha találkozni olyan esettel is, ahol a lény többször ellátogat ugyanahhoz a személyhez. Sok ember beszél róla, ahogyan a lányom is beszélt annak idején. Nem csoda, hogy ezek után meglátogatott minket, és szörnyű véget ért a találkozásunk.

Két héten át minden este az ágy mellé állítottam egy digitális kamerát, ami egész éjszaka felvételre volt állítva. Minden reggel, amikor felébredtem, visszanéztem a felvételeket, de csak a természetes zajokat, hangokat és saját mozgolódásomat örökítette meg. Aztán a második hét vége felé, amikor lefuttattam a felvételt, érdekes hangra figyeltem fel. Ez egy szokatlan, éles hang volt, mely a Figyelőre emlékeztetett. Annyit tudok róla, hogy már hallottam azelőtt ezt a hangot. Úgy érzem, mondott valamit a férjemnek, amikor olyan közel ült hozzá. Nem emlékeztem semmiféle hangra arról a szörnyű éjszakáról, de amikor meghallottam a felvételen, minden emlék visszaidéződött.

Hogy a lányomban miféle gondolatok játszódtak le akkor, csak találgathatom, mégis nagyon bánt. Nem láttam a Figyelőt, mióta tönkretette az életem, de tudom, hogy most is ott van a szobámban, amikor alszom. Tudom és félek, hogy egy éjszaka arra ébredek, hogy ott ül, és engem bámul.”

Tatzelwurm

Tatzelwurm - Ugróféreg

A Tatzelwurm egy állítólagos élőlény, amely az Alpok hegységeiben él. Nevét onnan kapta, hogy a beszámolók szerint elülső lábain hatalmas karmok vannak, s ezzel támad áldozataira. Másik gyakori elnevezése a Springwurm, ami ugróférget jelent, a lény másik jellegzetes tulajdonságára utalva.

Elnevezései

A lényt Franciaországtól Ausztriáig ismerni vélik, s a különböző területeken eltérő neveken emlegetik.

A leggyakoribbak:

• Tatzelwurm, azaz a "karmos féreg"
• Springwurm, "ugróféreg"
• Steinkatze, ami kövi macskát jelent, az állat macskaszerű fejére utalva
• Dazlwuam, a Tatzelwurm bajor irásmódot követő alakja
• Stollenwurm, utalva arra, hogy a szörny a sziklák repedéseiben él
• Praatzelwurm
• Bergstutzen
• Arassas, a francia Alpokban ezen a néven emlegetik

 

 Kinézete

A legkorábbi észlelések a Tatzelwurmot kígyószerű lényként írják le, aminek csak mellső lábai vannak, de azokkal óriási ugrásokra képes. A két lábán lévő hatalmas karmokkal kapja el áldozatait. Ezen beszámolók a sárkányokkal rokonítják, s egyfajta "kicsi sárkányként" tekintenek rá. A feje sokak szerint a macskáéra hasonlít a leginkább.

Későbbi beszámolókban, mint zömök testű, kicsi lábakkal rendelkező lény jelenik meg, ami leginkább egy fatörzsre hasonlít. 50-200 centiméter hosszú, barlangokban és a sziklák repedéseiben él. Egyesek szerint mérget is képes kibocsátani, de általában mint félénk állat jelenik meg a történetekben.

Története

Conrad Gessner a XVI. században már említést tesz róla könyvében. Egy 1836-ban kiadott vadászati kézikönyv is ír a szivar alakú, pikkelyes Tatzelwurmról. 1861-ben Friedrich von Tschundi ír a körülbelül 60 centi hosszú bányaféregről.

Az alpesi folklór egy mesebeli történettel is gazdagítja az ugróféreg legendáját: Eszerint egy kakas egy fekete tojást tojt egy tóba. A tojást a Nap melege költötte ki. A tojásból egy Tatzelwurm bújt elő, ami később sárkánnyá nőtt fel.

Észlelései

Az első feljegyzett megfigyelés Johann Jakob Scheuchzer, svájci természettudós 1723-as kiadású Intinera per Helvetiae (Utazások Helvéciában) című könyvében olvasható. 1711-ben egy Jean Tinner nevű svájci férfi a Frumsemberg-hegyen találkozott egy macskafejű, két méter hosszú, szürkésfekete kígyóval. Apjával együtt megölték az állatot. A történtek előtt a helybéliek gyakran panaszkodtak, hogy teheneik nem adnak tejet, de a kígyó halála után ez a probléma megszűnt.

Ugyanitt olvasható Andreas Roduner története, aki társaival együtt látta a lényt a Wangsberger-hegységben. Macskafejű, pikkelyes, hátán sörényt viselő szörnyként írták le, ami felegyenesedve ember nagyságú volt.

1779-ben egy ember szívrohamot kapott az állat láttán, majd pár napra rá meghalt. Itt már egy gyíkszerű lényként írnak róla.

1828-ban a svájci Solothurn kantonban egy kiszáradt mocsárban állítólag találtak egy Tatzelwurm tetemet. El akarták vinni, hogy egy professzor megvizsgálhassa, de útközben a varjak megették a tetemet. A csontváza ezután Heidelbergbe került, ahol nyoma veszett.

1908-ban az osztrák Murauban a lény egy parasztra támadt. A támadó egy négylábú kígyó volt.

1921-ben szintén egy osztrák településen, Raurisban látták. A 60 centiméteres állat a szemtanúk szerint hét és fél méteres magasságra ugrált fel a levegőben.

1924-ben egy 150 centiméter hosszú csontvázat talált két hegymászó. Pár évvel ezelőtt állítólag azon a helyen megöltek egy Tatzelwurmot. A csontvázat otthagyták, azóta senki sem látta.

Magyarázatok létezésére

Sokan, sokféle elmélettel álltak elő, hogy mit is láttak az emberek az Alpokban. A leggyakoribb magyarázat, hogy vidrát, kígyót, szalamandrát, vagy valamilyen gyíkfélét hittek a szörnynek. Európában azonban nemcsak az Alpokban tűntek fel hasonló furcsa állatok. A Pireneusokban, Spanyolországban és Olaszországban is látni vélték a szörnyet.

Emlékezete

A Tatzelwurm a századok alatt az alpesi folklór részévé vált. Ösvényeket, túrákat, hoteleket neveznek el róla. Németországban vízesés is viseli a nevét.

Az utóbbi évtizedekben nem látták az állatot. Pedig az Alpokat egyre több turista látogatja és így -elméletben- egyre nagyobb eséllyel kellene összefutni vele. Egyes kutatók nem vonják kétségbe, hogy létezhetett ilyen lény, de mára kihaltnak tartják. Azonban az is lehet, hogy a feljegyzések szerint a hegycsúcsok barlangjaiban élő Tatzelwurm megtanult elbújni az emberek elől, s esetleges újra felbukkanásával tesz arról, hogy története fennmaradjon.

Mongol Halálféreg

A mongol halálféreg Pieter Dirkx belga festő ábrázolásában

Mongol Halálféreg

Mongol halálféreg a mongolok rettegett és feltételezett szörnye.
Bizonyos feltevések szerint a Góbi-sivatag perzselő homokja alatt ólálkodik egy lény, amitől a mongolok úgy félnek, hogy még a nevét sem merik kimondani. Ha mégis nevén nevezik, azt mondják: Allghoi khorkhoi, ami annyit tesz, hogy bélféreg, ugyanis ez a kövér, vörös s halálos kígyószerű szörnyeteg fölöttébb hasonlatos a tehén belső szerveihez. A hatalmas féreg, aminek hossza jóval meghaladja az egy métert is, szemvillanásnyi idő alatt képes gyilkolni. Hogy miként végez áldozataival, senki sem tudja. Vannak, akik úgy hiszik, hogy halálos méreganyagot bocsát ki magából, mások azt állítják, hogy elektromos áramütést mér a zsákmányra. Bárhogy is öl, Nyugaton általában a mongol halálféreg néven emlegetik. A mongol nomádok úgy hiszik, hogy hatalmas féreg valamilyen savas anyaggal pusztít, ami sárgás-rozsdás színűvé változtat mindent. A legendák szerint az állat úgy támad, hogy félig kiemelkedik a földből, felfújódik, míg szét nem robban, és a halálos méreg beborítja a szerencsétlen áldozatot. A méreg olyan veszedelmes, hogy az áldozat nyomban meghal.
Mivel 1990-ig Mongólia a szovjet érdekszférába tartozott, a Nyugat keveset tudott a halálféregről. Az utóbbi években a kutatóknak lehetősége nyílt arra, hogy a féreg létezését igazoló bizonyítékokat keressenek. Ivan Mackerle, a Loch Ness-i szörny rejtélyét kutatók egyik vezetője, mélyrehatóan tanulmányozta a vidéket, és sok mongol emberrel elbeszélgetett a féregről. Mivel rendkívül sokan számoltak be arról, hogy látták a férget, és számos különös haláleset történt, Mackerle végül arra végkövetkeztetésre jutott, hogy a halálféreg több puszta legendánál. A szakértők úgy vélekednek, hogy nem lehet igazi féreg, mert a Góbi sivatag túlzottan meleg vidék, semmilyen gyűrűsféreg nem élne meg ott. Az a vélemény is megfogalmazódott, hogy a titokzatos kreatúra esetleg egy szkink, de a szkinknek pikkelyes bőre és kis lába van, a szemtanúk, viszont egyértelműen azt állították, hogy a féregnek csupasz a teste és nincs lába. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik, hogy valamiféle mérges kígyó okozta a haláleseteket. Bár a mongol embereknek mély meggyőződése, hogy a veszedelmes lény nem más, mint a halálféreg, több évi kutatómunka szükséges ahhoz, hogy a világ tudományos közössége számára is meggyőző bizonyítékok álljanak rendelkezésre.

A New Jersey-i Ördög

A New Jersey-i Ördög

Számos történet kering a Jersey-i ördög eredetéről, de ezek közül egy sem nyert bizonyítást. Az egyes történetek nagyon is különböznek abban, hogy a démon mikor és hol jelent meg, hogy milyen fizikai megjelenése, s hogy miként keletkezett, de akadnak bizonyos közös mozzanatok is. Ezek közül a legszámottevőbb, hogy a különböző beszámolókban mindig feltűnik a Leeds szó. Az egyik legelterjedtebb legenda egy Leeds Pointban lakó bizonyos Mrs. Shrouds (név jelentése: szemfedők) alakjához kapcsolódik, aki többek füle hallatára azt mondta, ha még egyszer terhes lesz, azt kívánja, hogy gyermeke ördög legyen. Amikor aztán fia megszületett, visszahőkölt torz megjelenésétől és elrejtette a gyermeket a kíváncsi szemek elől. A történet szerint egy szép nap aztán a gyermek széttárta két karját , amelyek hirtelen denevérszárnnyá változtak és a nyitott ablakon kirepült a sötét éjszakába. Azóta se látta senki. Egy másik történet szerint egy Leeds Point-i lány beleszerett egy angol katonába, és terhes lett. A katona rövidesen összetörte a lány szívért, mert csapattestével elhagyta a vidéket. A megesett lányt a közösség kiközösítette és megátkozta, ő pedig kilenc hónap múlva ördögnek adott életet. Bár az ördög létezésének és születésének részleteit illetően megoszlanak a vélemények Leeds Pointban, az nem képezi vita tárgyát, hogy számosan látták. A különös lényt az elmúlt 260 évben állítólag több, mint kétezren látták, amint tör-zúz-robol a New Jersey állambeli Pine Barrens körüli városkákban. Ennek következtében gyárakat és iskolákat kellett bezárni, s egész közösségek pusztultak el a félelmükben. Három jól elkülöníthető periódusban látták e vidéken az ördögöt: 1909. előtt, 1909. január 16-23. között, és 1909. után - ebben állítólagos tanúk valamennyien megegyeznek. 1909. előtt gyakran ismétlődnek meg a természetfeletti lénnyel való találkozások. Állítólag látta az ördögöt Jospeh Bonaparte (Napóleon fivére, Spanyolország akkori királya), valamint egy Stephen Decatour nevű sorhajókapitány is, aki hajója ágyújával rá is lőtt. A találat azonban a legcsekélyebb sérülést sem okozta. 1840-41-től több olyan beszámoló is fennmaradt, amely szerint a farmokon a haszonállatok között ismeretlen lény garázdálkodik, elpusztítva a jószágokat, és különös nyomokat hagyva hátra. A század második felében egyre szaporodtak a hasonló esetek, mint több háziállat pusztult el a szokatlan ragadozó zsákmányaként. New York polgármestere látogatást tett a vidéken, és arról számolt be, hogy a lakosság rémületben él, sötétedés után senki sem mer kimenni az utcára. Majd egy drámai eseményekben gazdag hét leforgása alatt történt a legtöbb jelenés arról, hogy hányszor látták a démont, 1909. január 16. és 23. között állítólag, több mint ezren, nyomai pedig mindenfelé föllelhetőek voltak Dél-Jerseyben és Philadelphiában. A beszámolók alig-alig tértek el egymástól, ezzel szemben megegyeztek abban, hogy a lény tud repülni, hátborzongató, túlvilági sikolyokat hallat és különös lenyomatokat hagy a hóban. A vadászok tanácstalanul álltak a lábnyomok előtt, hasonlókkal még sohasem találkoztak, és megrökönyödve látták, hogy a nyomok a háztetőkön át a fák tetejére vezetnek. A lény befogására tett kísérletek sorra meghiúsultak, mivel a kutyák nem voltak hajlandóak odamenni a nyomokhoz. A leghosszabb ideig aztán Gloucesterben, egy bizonyos Evans házaspár háza környékén figyelték meg az ördögi lényt. A házaspár mintegy 10 percig látta egyfolytában, és később úgy írta le, hogy fejformája skót juhászkutyáéra hasonlít, a pofája viszont lóéra. Magassága körülbelül egy méter, nyaka hosszú, szárnyai fesztávolsága igen nagy. Hátsó lábain járva sétált, ezek a darumadár lábaira hasonították, ám patában végződtek. A többi beszámoló is hasonlóan különös hibridként jellemezte a titokzatos állatot, amely madár ugyan, de izzó szeme és lófeje van. Általános rémületet keltett a közösség minden tagjában, és tág teret nyitott mindenféle spekulációnak. Többször is megkísérelték, hogy befogják, vagy elpusztítsák a szörnyeteget, de mindig sikerült elmenekülnie. 1909. után is vannak feljegyzések a létezéséről, de már sokkal hézagosabbak. Ez részben talán annak tudható be, hogy a társadalom cinikusabbá vált, az emberek már tartózkodnak attól, hogy félelmeikről szóló történeket megosszák másokkal attól tartva, hogy nevetségessé válnak. Claytonban látták, amint sértetlenül átmászott egy elektromos kerítésen. Atlantic city-ből aztán hír érkezett, hogy egy műszerész lelőtte az ördögöt, és látta amint az erdőbe zuhant. A holttestét nem találták. A lény rejtőzködni próbált, és minden olyan embert megtámadt, akire csak rálelt. Támadásait Philadelphiában és Pennsylvaniában folytatta. Végül a New Jersey-i Collingswoodban sikerült elűzni véglegesen, miután az ördög sikeresen megölt egy kutyát, és a kihívott fegyveres erők sortűzzel kedveskedtek neki. Ezután nem látta már senki, a New Jersey ördögből legenda lett. A New Devils jéghokicsapat is e legenda tiszteletére választotta meg nevét. Elméletek tucatjai próbálkoztak a jelenség magyarázatával. Van, amely szerint az állat egy patáslábú kacsa. Ennek azonban ellentmond a többi beszámoló a lény méretére vonatkozóan. Mások szerint a homoki daru, amely már hosszú idő óta nem fordult elő azon a vidéken. Bár az állat méretére és magatartására vonatkozóan a megfigyelések javarészt megegyeztek abban, hogy démoni lényről van szó, ez nem magyarázat arra, hogy voltaképpen micsoda is igazában, és miért ragadja el a háziállatokat. Egyes feltevések szerinte esetleg egy jura időszakbeli maradvány lehet, például egy pterodaktilusz, amely valami módon a föld alatt vagy valamiféle barlangban képes volt évmilliókon át fennmaradni. Ha ennek - meglehetősen kétes - elvi lehetőséget fenntartjuk is, a szemtanúk leírása nem emlékeztet egyetlen jura időszakbeli dinoszauruszra sem. Az ennél sokkal babonásabb feltételezés szerint a lényeg a Gonosz megtestesülése, valamilyen várható konfliktus baljós előhírnöke. A szemtanúk beszámolóinak több időpontja ezt az elméletet látszik leginkább támogatni, minthogy a démont látni vélték a polgárháború, a spanyol-amerikai háború, az első és a második világháború, nemkülönben a vietnami háború előtt is. Bárhonnan származzon is, és bármi oknál fogva jelenjék is meg ez a rosszindulatú lény, úgy tűnik, létezése igencsak kérdéses. Ugyanakkor az a körülmény, hogy gyakran és hosszú ideig látták megbízhatónak számító szemtanúk, kizárja annak lehetőségét, hogy csupán mitikus lényről legyen szó, de azt is, hogy a feltűnését szemfényvesztéssel idézték elő. 1951-ben a New Jersey-i Gibbstownban ismét látták, ahogy az utcákat szelte, és közben visongott. 1991-ben egy Edison-i pizza futár látott munka közben, éjjel egy fehér, lószerű állatot. A legújabb beszámoló 2002-ből való, mikor egy nő megpillantott egy hatalmas, denevérszárnyú lényt, mely a háza felett repült. Egyes ufológusok szerint a Jersey ördög egy, a Chupacabrához és Molyemberhez hasonló, genetikailag mesterségesen létrehozott mutáns. Igaz, a Chupacabra és Molyember kísérletektől eltérően az ördög nem az USA kormányával való összefogás eredménye, hiszen az ufológia történelme szerint csak a Roswell-i incidens után kerültek kapcsolatba idegenekkel. Másik lehetőségnek itt van még a démonok kérdése. Nem is új keletű az az elmélet, miszerint a Jersey ördög a túlvilág küldött. A 19. században már feledésbe merültek olyan régi hóbortok mint az ördögimádás és a fekete mágia. Azokban az időkben elég kevés ember gyakorolta a sátánista-vallást. Leghíresebb gyakorlója Aleister Crowley a Londoni Arany Hajnal Társaság tagja volt. Ám ez a társaság is csupán a szexuális ördög-vallást művelte, így nem valószínű, hogy akkoriban hívták volna életre. Ám első megjelenése 1859-re tehető, ekkorra már hanyatlani kezdett a valódi ördögimádás és a boszorkányság, előtérbe kerültek a modern, reformálódott sátánista vallások. Így nyilvánvalóan nem megidézett démonról van szó. Mindkét lehetőséget a mitológiában kell keresni. A szárnyas ló, vagyis a Pegazus az egyik jelölt, hiszen az ördögöt úgy írták le, mint egy lófejű, szárnyas lényt. Ez így egybeesik a Pegazussal, főleg ha figyelembe vesszük a pizza futár beszámolóját is 1991-ből, mikor is egy fehér, lószerű állatot látott munka közben. Ám hiába minden hasonlóság, a fizika és biológia minden törvénye ellentmond a szárnyas lovak létezésének. A másik megemlítendő mitológiai lény a Sárkány. Bár elsőre úgy tűnhet, semmi hasonlóság sincs a két lény közt, ez teljes egészében nem igaz. Sőt! Ha figyelembe vesszük, hogy a leírások szerint hüllőkéhez hasonló farka van, és egyesek szerint pikkelyek borítják testét, valamint, hogy hosszú nyaka van, és hogy szárnyakkal repült, ha mindezt összevetjük a hosszúnyakú, kígyótestű sárkányokkal, akkor már nemhogy lehetséges, de szinte bizonyos, hogy a Jersey ördög egy sárkány. Az, hogy tüzet okád, már csak hab a tortán. New Jersey-ben ma is folytatódnak a találgatások, hogy vajon milyen körülmények között tűnik fel majd legközelebb.

Molyember

A Molyember

Egy újabb U.S.A. legenda. Egy kriptid, mely majd egy évig pokollá tette a Nyugat-Virginiai Charleston és Point Pleasant lakóinak életét.
A jelenség 1966 Novemberétől következő év Decemberéig tartott.
A legtöbb leírás szerint egy fej (valószínűbb, hogy inkább csak nyak) nélküli, szárnyas lényről van szó, hatalmas vörös szempárral.
A lénnyel való első találkozás 1966. November 12-én történt. A Nyugat-Virginiai Clendenini temetőben öt sírásó munka közben látta a Molyembert. Állításuk szerint egy vörös szemű, szárnyas ember volt, aki a fák közül jött elő, és elrepült a fejük felett.
November 15-én két fiatal Point Pleasanti házaspár, Roger és Linda Scarberry, valamint Steve és Mary Mallette esti autózásra indultak Scarberryék kocsijával.
Útjuk során beléptek a Nyugat-Virginiai Fegyvergyár területére, ami a második világháború idején TNT gyárként funkcionált.
A létesítmény hét kilométerrel Point Pleasant mellett található, a 10 km2 területű McClintic erdőség területén.
A gyár mellett álló régi generátor mellett parkoltak le, az árnyékok közt ugyanis felfigyeltek egy vörös szempárra.
Amit találtak, az valósággal sokkolta őket. Roger Scarberry leírása alapján a lény úgy nézett ki, mint egy ember, de sokkal nagyobb volt, körülbelül hat és fél láb magas, és hatalmas szárnyai voltak a hátán. A Molyember végigüldözte őket a 62-es főúton.
A Mason megyei Millard Halstead képviselőhöz hajtottak. Halstead ismerte a párokat, nem kételkedett szavahihetőségükben. Kérésükre visszament velük a TNT gyárhoz, ám nem találta nyomát a szörnynek.
A következő éjjel, November 16-án Mr. És Mrs. Raymond Wamsley Mrs. Marcella Bennett és Teena nevű lánya társaságában barátaikhoz, Mr. És Mrs. Ralph Thomashoz utaztak, akik a TNT gyár közelében laktak.
Mivel nem találták otthon Thomasékat visszafordultak a kocsihoz. Az autó mögött egy furcsa alak feküdt. Szürke, szőrös teste volt, és vörös szemei. Wamsley felesége felhívta a rendőrséget is.
November 24-én négy ember látta a Molyembert a TNT gyár közelében repkedni. Másnap reggel, 25-én Thomas Ury a 62-es fűúton vezetett egyedül, északra a TNT gyártól, mikor is egy szárnyas alakot látott repülni.
November 26-án Mrs. Ruth Foster, a Nyugat-Virginiai Charlestonból látta a lényt, ami a pázsiton álldogált. Másnap reggel Mansonban kergetett meg egy fiatal nőt, éjjel pedig St. Albansban két gyermeket
Legközelebb 67. Január 11-én tűnt fel ismét.
Néhányan látni vélték a Silver Bridge híd összeomlásánál is, és a helyi legenda szerint a Molyember felelős a katasztrófáért.
A híd 1967. December 15-én omlott az Ohio folyóba, 46 ember halálát okozva.
Egyes emberek állítják, hogy kapcsolatba kerülte a Molyemberrel, és az megjósolta a közelgő katasztrófát, ám kétséges a szavahihetőségük.
Az ezekhez hasonló beszámolók miatt aztán megindult az emberek fantáziája, sokan ufókról, idegenekről, és fekete öltönyös emberekről kezdtek beszélni. A parapszichológusok, és ufó hívők meggyőződése, hogy a Molyember egy földönkívüli eredetű lény, aki megjósolja a jövőt.
A kriptozoológusok egyhangú véleménye szerint viszont valószínűbb, hogy egy eddig ismeretlen madárfajról lehet szó, talán az indián mitológiákból ismert viharmadár egy képviselője.

Asztrálutazás

Az asztrálutazás: vajon mi az, ami utazik?

Az asztrálutazás és annak egy válfaja, amellyel különlegessége folytán érdemes  foglalkoznunk, újabb kihívások elé állítja a világ működéséről alkotott elképzeléseinket, de egyszersmint újabb támpontokat ad arra nézve, hogyan is működhetnek a dolgok a negyedik dimenzióban.
Nos, az asztrálutazást végrehajtó emberek lényegében olyanok, mintha „szellemek” lennének. Ha a szellemek fizikai testük nélkül teljes mértékben megőrzik „szellemi frissességüket” és gondolkozóképességüket, sőt még gyarapítják is tudásukat és képességeiket, akkor talán a testükből kiszálló emberek is ugyanazt élik meg és észlelésük is ugyanúgy működik, mint a „szellemeké”. Van persze különbség, mert az asztrálutazó asztrális teste egy láthatatlan energiaszállal hozzá van kapcsolva fizikai testéhez.
Ettől eltekintve az asztrálutazó hasonló helyzetbe kerül, mint a „szellemek”, azaz éteritestével tudatával együtt a negyedik dimenzióba kerülhet. Az asztrálutazást meg lehet tanulni, egyeseknek ez elég gyorsan sikerül, mások évekig is hiába kísérleteznek. Én is sikertelenül próbálgattam, az is igaz, hogy nem túl nagy kitartással. Sok ember kísérletezget az asztrálutazással és tapasztalataikat megbeszélik és kicserélik a világhálón.
Az asztrálutazók a fizikai sík és a negyedik dimenzió határán is képesek utazgatni. A bátrabbak villanásnyi idő alatt át tudnak rándulni más bolygókra, sőt más galaxisokba és emlékeznek is rá, mit láttak ott. Az asztrálutazás problémája, hogy az asztrálutazók nem mindig képesek kontrollálni a helyzetet, nem ismerik a negyedik dimenzió üzemmódját. Nem tudják,hogy irányítsák magukat a kiszemelt célpontba, nem tudják, hová kerülnek szemvillanásnyi idő alatt és legtöbbször fogalmuk sincs, mi várhatja őket az ismeretlen terepen és adott esetben nem tudják, miként védjék meg magukat egy esetleges támadással szemben. Ugyanolyan helyzetbe kerülnek, mint a fizikai test halála után a negyedik dimenzióba jutott„szellemmé” változott ember. Gyorsan rájönnek azonban, hogy fizikai testükből kilépve, mozgásukat és környezetüket is gondolataikkal irányíthatják. Elég arra gondolniuk, hogy vissza akarnak jutni a testükbe és már ott is vannak. Az a bizonyos ezüst zsinór, amely összeköti szellemtestüket a fizikai testükkel, tulajdonképpen testük részét képezi és az bármilyen hosszúra megnyújtható.

Az asztrálutazás kapcsán az után kutattam, hogy pontosan mi is az, ami ilyenkor kilép a testből. Ezt a valamit az asztráutazó áttetszőnek látja, de ugyanolyan formája van, mint a fizikai testnek. Rendesen lát, hall, de őt a fizikai testben élő emberek nem látják és nem hallják. Előfordul, hogy a más dimenzióbeliek sem látják vagy nem kelt feltűnést. Az asztrálutazónak is van tehát valamiféle éteriteste, akár a szellemeknek, és ugyanolyan szédületes sebességgel képes helyet változtatni, mint a gondolat, bár ebben a sebességtartományban ezt nem lehet biztosan állítani. Ami biztos, hogy a fénysebesség sokszorosárólvan szó. Ebből viszont további következtetések vonhatók le, amelyek,mint látni fogjuk, egyáltalán nem megalapozatlanok. Ezek pedig a következők: Ha a „szellemek” képesek az un. perisprit segítségével fizikai testté sűrűsödni, akkor lehetséges, hogy a negyedik dimenziós entitások valamennyien képesek erre, feltéve, ha hozzájutnának az ehhez szükséges energiához. Vajon az az ember, aki képes szellemtestét fizikai testétől leválasztani és szellemtestét más helyre apportálni, nem lenne-e képes azt egy jó nagy adag energia felvétellel valamely célpontban szemvillanásnyi idő alatt besűríteni és mondjuk egy második fizikai testben egy másik helyen megjelenni? A feltételezés jogos, mert ez lehetséges. Nagyon kevés ember, például indiai jógik valóban képesek erre. A jelenséget bilokációnak nevezik. A fizikai test egy biztonságos helyen nyugszik, a„szellemtest” kiszáll, valahol lehorgonyoz, majd materializálódik. Ez a művelet lehet a feltámadás technikája is. A test halála után fennmaradó „szellemtest” egy időre összesűríthető és láthatóvá tehető. Ez viszont arra enged következtetni, hogy abban a testben, amelyet szellemtestnek neveztem, minden megvan, ami a fizikai testben, csak valamilyen más anyagformában. A bilokálódott test visszatérése a fizikai testbe a folyamat megfordításával zajlik le: most már nem kiszáll a szellemtest a fizikai testből, hanem visszaalakul éteri állagúvá és villanásnyi idő alatt ott terem a helyén, a fizikai testben. A másolat nem lehet az eredetivel teljes mértékben azonos, csak bizonyos külső jegyek alapján tűnik másolatnak. A bilokált test ugyanis kevésbé sűrű, mint a fizikai,frekvenciája talán a harmadik és a negyedik dimenzió közé esik.
De mindeközben mi van a tudattal? Melyik testben van? A kérdés jogos,mivel ahogyan a gondolatnak is van szubsztanciája, ugyanúgy az egyén tudatának is kell hogy legyen. Talán a tudata két részre oszlik: egyik része az agyhoz kötődik, másik része a szellem testhez, amely ilyenkor„kiszáll”? És vajon az asztrálutazó „anatómiai” tekintetben azonos egy„szellemmel”? Feltételeztük, hogy lényegében azonos, azzal a különbséggel, hogy az asztrálutazó nem tudja magát teljesen függetleníteni harmadik dimenziós elméjétől. Megjegyzem azonban, hogya Földtől elszakadni nem képes „szellem” sem képes erre. A Földhöz kötöttség valójában azt jelenti, hogy a „szellem” szintén a harmadik és negyedik dimenzió határmezsgyéjén lebeg. Ez magyarázza azt, hogy tudatuk is földhöz kötött, azaz a földi élet befolyása alól nem tudják kivonni elméjüket. Ami pedig a tudat hollétét illeti, a következőkből kiderül, elképzelhető, hogy a tudat az asztrálutazáskor valóban képes lehet megosztani magát.A negyedik dimenzióban a gondolat valóságteremtő ereje sokkal közvetlenebbül érvényesül, (az asztrálutazó azonnal meglátja azt, amire gondol), ezért ha az asztrálutazó célja, hogy e világokat objektív módon felderítse, akkor a szubjektív gondolatokat ki kell küszöbölnie, mert azok megváltoztatják az általa megismerni kívánt valóságot. Mivel a pszichikai kémek az asztrálutazást használják felderítési feladataik teljesítéséhez, így ez a pszichikai kémkedésnél igen fontos szempont.

A pszí kémek speciális kiképzést kapnak és az asztrálutazásukat szigorú protokoll szerint hajtják végre, hogy az elme ne zavarjon be a negyedik dimenziós észlelés objektivitásába. Az asztrálutazásnak ezt a tudományos precizitással kialakított technikáját scientific remote viewing-nak, azaz tudományos távolba látásnak nevezik. Még évekkel ezelőtt olvastam egy amerikai pszíkém élettörténetét, Morehouse: Psychic Warrior (A pszí katona) c.könyvét. A könyv fő célja nem is az volt, hogy leírja, miként folyik a pszichikus kémkedés, hanem hogy leleplezze, miként használják ki e különös képességű embereket enyhén szólva kétes célokra, hogyan teszik őket tönkre testileg-lelkileg, amikor pedig e kivételes képességeket az emberiség hasznára is fel lehetne használni. A szerző katonai karrierje nagyon ígéretesnek látszott egészen addig, míg egy eltévedt golyó fejbe nem csapta. A sisak megvédte a koponyáját, de a rázkódástól mégis megsérülhetett valami a fejében és attól kezdve látóvá lett. Olyan lényeket látott és hallott, amelyekben nem hitt vagy amelyekről tudta, hogy nem lehetnek valósak vagy nem kerülhettek arra a helyre, ahol látta őket, ezért azt hitte, valami baj van az agyával, máskülönben hogyan láthatna olyan dolgokat, amelyekről úgy vélte, hogy nem léteznek? Végül egy katonai pszichiáter, akihez segítségért fordult, elküldte őt a DIA (DefenseIntelligence Agency) nevű katonai pszichikai kémkedéssel foglalkozó csoporthoz. Ott aztán elméletből és gyakorlatból egyaránt kiképezték,hogy megértse és használja ezt a képességet. Dióhéjban a remote viewing(távolba látás) módszere a következő: a tisztánlátó személy megváltozott tudatállapotba hozza magát , ő lesz azasztrálutazó. A felderítést végző személy mellett van egy segítő, aki „navigálja” az asztrálutazót. Az utazó kap egy kódszámot, amelyhez valamilyen számára ismeretlen helyszín tartozik, ami lehet időhöz kötöttesemény is. A kódszám bármi lehet, bárki bármilyen helyszínt bármilyen kódszámmal elláthat, a módszer akkor is működik. A helyszín bárhol lehet, akár más bolygón is. Az asztrálutazó megkapja a mások által kitalált kódot, a navigáló személy vagy ismeri a kódhoz tartozó helyszínt vagy nem, mivel képzési, gyakorlási célból végzett utazás esetén dupla vakon is végre lehet hajtani a feladatot. És láss csodát, az utazó azonnal ott találja magát azon a számára ismeretlen helyszínen, amelyet a kódszám jelöl.Először vázlatrajzot készít arról, amit lát, abból kiderül, hogy milyen jellegű a helyszín. Szemben a tudatát kivetítő un. tisztánlátóval, aki elmosódottan, illékonyan látja, érzi a helyszínt, a profi asztrálutazó azt teljesen valóságosnak, fizikainak látja, hallja, érzékeli, legalábbis azok,akiknek ehhez adottságuk is van és megkapták a szükséges képzést is.

A tudatos tudatukat, érzelmeiket teljesen ki kell kapcsolniuk, mert az kételkedik, analizál, szubjektív ítéleteket alkot. A navigáló diktálja, mit nézzen meg alaposabban, hová közeledjen, merre menjen, az utazó a protokol előírása szerint mondja, hogy mit lát és azt le is rajzolja. Amikor ismert a helyszín, akkor a teljesítmény megítélhető a gyakorlat végén,amikor összevetik a leírt és lerajzolt adatokat a kódszámhoz tartozó mappába rejtett adatokkal, képekkel. Az asztrálutazó a kód alapján mindig hibátlanul megtalálja a célpontot, de persze megnevezni nem tudja, de azt látja és érzi, amit az adott helyen vagy egy adott esemény helyszínén látnia és éreznie kell, ha valóban ott jár. A kilencvenes évek közepén ezt a szervezetet (DIA) felszámolták és ezek az emberek megrendelésre kezdtek dolgozni (ipari kémkedés) valamint tudásukat tanfolyamok tartásával kamatoztatják. Az internetes fórumokon bemutatják, hogy ugyanilyen módszerrel még kezdő rv-sek milyen rajzokat és leírásokat készítettek olyan helyszínekről, amelyeket szintén kód formájában kaptak meg. Idő és távolság nem játszik szerepet abban, mennyire sikeres a művelet. Ez az egyéni tehetségtől függ.
Jártak a Holdon, jártak a Marson, jártak a múltban és a jövőben. Találkoztak földön kívüliekkel, „jártak” távoli bolygókon. A korábbi kérdésekhez hozzáadódik egy újabb fogas kérdés: honnan tudja azasztrálutazó tudatalattija, hogy mit rejt a kód? Ráadásul azonnal ott is terem. Nyilván úgy, hogy amikor a kódoló megadta a kódot, az ő tudatában a helyszín és a kód összekapcsolódott, a helyszín energiamintája imprintálódott a kódba azáltal, hogy a kódoló a kettőt a tudatában összekapcsolta.

Az rv-t végző személyek - mivel alfa, de inkább téta üzemmódban működik az agyuk, ami a tudatalatti működését jelenti, - így közvetlenül képesek olvasni az energialenyomatot, melyet a kód hordoz. A tudatalatti nem csak a kód leolvasására képes hanem engedelmesen gazdája akarat szerint elküldi a mentális testet (a„szellemtest” tudatát hordozó testrészt) a megadott helyszínre körülnézni.Hogyan lehetséges ez?
Csak úgy, ha a kód a kódoló személy által végrehajtott egyszeri gondolati összekapcsolás révén hordozza az általa reprezentált anyagi tárgy vagy helyszín vagy esemény energiamintázatát,amelyet a tudat alatti közvetlenül „olvasni” képes.

Chupacabra

Mi állhat a chupacabra mítosz hátterében?

A chupacabra az egyik leginkább zavarbaejtő ismeretlen lény, amelyről hallani lehet. Vannak, akik földönkívüliként gondolnak rá, mások azt állítják legelőször Puerto Ricoban jelentek meg, és az amerikai génkísérletek eredményei, amik megszöktek vagy szabadon lettek engedve az éjszakai erdőben. Némelyek egyszerű városi legendának vélik.
A chupacabra kutyaszerű, szőrtelen (néha szőrös) ragadozó, éjszakánként többnyire háziállatokat támad meg, és rejtélyes módon, akár egy vámpír, kiszívja vérüket. Nevét a spanyol kecskeszívó szóból kapta, mivel általában kecskéket és birkákat kapott el, ugyanakkor étlapján szerepelt már baromfi, ló, kutya. Emberre általában nem támad, de hallottunk már kivételről.
Az állat eleinte a Puerto Rico-i lakosság körében volt hírhedt, az első jelentések 1987-ből származnak, később Mexikóból is érkeztek hírek. 2004-ben egy texasi farmon sikerült a gazdának lelőnie az állítólagos lényt, miközben csirkéit dézsmálta.

Minden 1994 és 1995 körül kezdődött az egyik Puerto Rico-i településen, Orocovisban, amikor emberek hat juhtetemre bukkantak. Az állatokon talált több kisebb szúrásnyom miatt azonnal állatorvost hívtak, aki megállapította, hogy az állatokból „eltűnt a vér”. Egyébként a település egyik orvosszakértője szerint az állatokon talált szúrásnyomokat, sebeket, kutyák okozták, ezt azzal próbálta magyarázni, hogy a foglenyomat megegyezik, illetve nagyon hasonlít a kutyafélék családjába tartozó állatokéhoz. A helyi lakosságnak erről más az álláspontja, mely szerint a vérengzéseket egy, a kis szürkéknek nevezett földönkívüli fajhoz hasonló lény hajtja végre.
Akik látták, azt mondják, hogy külső megjelenése hasonlít egy kutya-kenguru keverékféle állathoz, hiszen úgy mozog, mint egy kenguru, és úgy néz ki messziről, mint valami nagy kutya.
Ez, az egyébként a sziget más részeiben is pusztítást végző szörnyeteg megjelenése nagyon szembetűnő: szemei nagyok és vörösek, fülei hegyesek, erős lábán és kezén 3-3 ujj található. A vaskos testét borító fekete szőrzet pedig lehetővé teszi számára az éjszakai rejtőzködést. Egyes szemtanúk a hátán látni véltek még egy tarajszerű kinövést is, míg mások szárnyakról  számoltak be, ami már felettébb furcsává teszi ezt az amúgy sem mindennapi teremtményt. Ragadozó mivoltát pedig jól mutatja, a már önmagában is jól látható két hosszú szemfog, ami  a szájából nőtt ki a jobb illetve a baloldalon.
A chupacabra, áldozatai nyakán körülbelül 2 cm átmérőjű lyukat fúr, aztán a szervezetébe egy bizonyos véralvadásgátló nyálat juttat, amelynek eredményeként kiszívja az áldozat testéből az összes vért. Akik szemtől szemben találkoztak a lénnyel azt is mondták, hogy a bőre puha, és miközben ugrik foszforeszkáló csíkot húz maga után. A kommunikácója pedig telepátia útján történik, állítják többen is. Egybehangzó vélemények szerint nagy intelligenciával rendelkező lénnyel állunk szemben. Kinyitja a bezárt tyúkólat, és még az ajtókilinccsel is elég jól boldogul. Hangja nagyon éles, és fülsértő, nem lehet semmilyen más vadon élő állathoz hasonlítani.
A chupacabra nemcsak áldozatai vérét, hanem annak egyes belső szerveit (máj, szív, vese stb.) is eltávolítja rettentő sebészi precizitással. Egy 2 cm-es lyukon keresztül? Nagyon bonyolult egy ügy. Talán emellett az UFO-ügy is eltörpül.

Talán nem meglepő, de a chupacabra még ha ritkán is, de már támadt emberre, azonban szerencsére az ilyen támadások egyike sem végződött eddig halállal, ugyanis az áldozatok megúszták sérüléssel az incidenst. Viszont itt is van egy furcsaság: akiket megtámadott ez a lény, azt állítják, hogy a seb olyan hamar begyógyult, hogy az már-már feltűnő volt. Chilében 2001-ben bukkant fel a chupacabra, és ott ért támadás egy középkorú nőt, az áldozat elmondása alapján a lény által rajta ejtett seb mindössze három nap alatt begyógyult, pedig a testén lévő sérülések nem csupán karcolások voltak, hanem komoly karomvágások. A lény minden esetben meglepetésszerűen támad, ezért nem tudtak megfelelően védekezni sem az emberek, sem az állatok.
Ez meglepte az orvosokat is, hiszen ilyen gyors gyógyulással még sohasem találkoztak eddigi praxisuk alatt. Az is meglepő, hogy a chupacabra nem ölte meg az eddig megtámadott embereket. Pedig, ha akarta megtehette volna, ennek ugyancsak ismeretlen okai vannak. Mind nappal, mind pedig éjjel aktívan tevékenykedik. Rendkívül erős testfelépítését mutatja az is, hogy az  egyik Puerto Rico-i lakos – miután tetten érte a lényt, amint az éppen a tyúkólban tartózkodott –, egy vastag bottal ráütött az állat hátára, mire az mit sem törődve  a  csapással, hatalmas ugrásokkal beszökkent az erdő sűrűjébe.
Két nagyon érdekes aspektusa van ennek a vérszívó fenevadnak a feltűnésével kapcsolatban: az egyik a hirtelen felbukkanása a semmiből, mert bár ugyan régebben is történtek furcsa állatelhullások a szigeten, viszont azt egyértelműen nem lehetett megállapítani, hogy mivel vagy kivel van dolga a helyi lakosoknak. Az 1990-es évek közepére azonban többen látni vélték a lényt, így a helyiek már joggal írták az állatnak a számlájára az állatpusztításokat. Vajon miért csak az 1990-es években jelentek meg tömegesen ezek a lények? Lehetséges lenne, hogy mostanra szaporodtak el olyannyira, hogy már a falvakba is bemerészkednek? Vagy elfogyott a természetes táplálék? Ezt nem tudhatjuk.
A másik különös dolog, ami ennek a lénynek a felbukkanásával jár(t) együtt, az az UFO-esetek nyilvánvaló megsokszorozódása a szigeten és környékén, valamint a térségben. Többen látni véltek azonosítatlan repülő tárgyakat, azokon a területeken, ahol a chupacabra felbukkant. Vajon ennek mi lehet az oka?
Hadd általánosítsak egy kicsit: az USA keleti államaiban, főleg az 1960-as évekre jellemző volt a folyamatos szörnyészlelés, ami alatt azt értem, hogy különböző majomféle, ember-majom keverékű teremtményeket véltek látni, aztán nem sokkal a szemtanúk észlelése, vagy rendőrségi bejelentése után, hamarosan UFO-k  jelentek meg a környéken. Néha azonban az is előfordult, hogy közvetlenül a szörnyészlelés előtt figyelték meg az  idegen eredetű tárgyakat, tovább feszítve ezzel az események mozgásterét. Ezzel a két dolgot össze is kapcsolhatjuk és kreálhatunk egy elméletet, miszerint a chupacabrákat, tágabb értelemben az összes többi teremtményt  UFO-kból engednek szabadon, hogy aztán ijesztgessenek, meg pusztítsanak, bárhova is kerülnek.

Lehetséges lenne, hogy UFO-k utasai a chupacabrák? Nem kizárt, ugyanakkor meg kell említeni egy tényt, ami rácáfolhat erre, mégpedig az, hogy Puerto Ricóban, a sziget belsejében  működik egy amerikai kísérleti telep a NASA közreműködésével, ami nem éppen nyilvános keretek között zajlik, sőt szigorúan titkosan végzik kísérleteiket, ez viszont azt jelenti, legalábbis egyesek szerint, hogy alkalmas lehet arra, hogy kreáljon  idegen létformákat, mesterséges, ember által létrehozott lényeket. Ez megoldható lenne egy szakértőket is felvonultató génmanipulációs kísérlettel.
De akkor miért találkozhatunk a chupacabrákkal természetes környezetben? Szabadon engedték volna őket az amerikaiak? Vagy netán megszöktek a telepről? Mindenesetre annyi bizonyos, hogy ezt a lényt korábban nem látták a szigeten, még csak nem is őshonos állat, de hát akkor honnan jött? Az is elképzelhető, hogy egyik variáció sem tükrözi a reális képet a lény mivoltáról, viszont nem zárható ki a kettő elmélet kombinációja sem, ugyanis egyelőre még csak azt sem tudjuk, hogy madárról, emlősről, vagy netán hüllőről van e- szó.
A lény rendkívüli gyorsasága révén ezt sajnos megállapítani nem lehet, és még most sem lehet, pedig állítólag, ha hitelt adunk azoknak a híreknek, amelyek lelőtt chupacabrákról szólnak, akkor felmerülhet a kérdésre a válasz. Állítólag  1995-ben egy ilyen lényt lőttek le a szigeten, sőt még egy üvegablakon lévő tenyérlenyomatra is fény derült.
2000-ben már olyan híreket is lehetett hallani, miszerint két chupacabrát elfogtak: az egyiket az El Yungke Nemzeti parkban, a másikat San Lorenzonál sikerült elkapni. A hírek szerint vérmintát vettek az egyiktől és a teszt kimutatta, hogy egy ismeretlen eredetű  vérmintával állnak szemben, ami magas százalékban tartalmaz magnéziumot, foszfort és kálciumot.
Egyébként az is említésre méltó paradoxon, hogy ez a misztérium egyre jobban terjeszkedik. Más szóval ezt a lényt nemcsak Puerto Rico-ban látták már, hanem egyre több országban is. Ebbe a körbe sorolhatnám Mexikót, Argentínát, újabban Chilét is látogatja. De észlelték már Costa Ricában, Venezuelában, Spanyolországban, Írországban, Angliában és az USA-ban  is. Meglepő a felbukkanása Jordániában és Szerbiában. Igen jól hallották(!?), még pár évvel ezelőtt, ha jók az információk, akkor 2002-ben volt egy incidens, melyben egy szerb juhpásztornak eltűnt  az egyik állata, meg is találta, amint egy rémség épp lakmározott belőle. Mondanom sem kell, hogy az állatból a vér, épp olyan gyorsan eltűnt, mint gyilkosa. Fogalmunk sincs hogyan kerülhetett a chupacabra Szerbiába, de egy biztos, ezek után bárhol felbukkanhat, akár Magyarországon is, talán az egyik idős néni kertjében, vagy a tyúkólban tesz majd rövid látogatást. Nem tudhatjuk.
A szerb eset azt jelentheti, hogy az amerikaiknak vajmi kevés közük van a chupacabrához, az UFO-knak viszont annál inkább. De mi értelme lehet annak, hogy kidobnak a földönkívüli lények pár szörnyet, hogy aztán végigzabálják a falu állatállományát? Számtalan kutatás folyik nyilvánosan és titkosan a lény után Puerto Ricóban, bár eddig kevés eredménnyel.
Annyi biztos, hogy ezek a már-már horrorfilmekbe illő szörnyek valószínű, hogy csak a jéghegy csúcsát fedik le, és még messze járunk attól, hogy megtudjuk ezen megmagyarázhatatlan dolgok egyikének minden egyes körülményét és a valóságot magában foglaló igazságát.

Mi állhat a chupacabra mítosz hátterében? A titokzatos vérszívóról szóló legendák az 1990-es évek közepén keltek szárnyra. Ekkor számoltak be először ugyanis a chupacabráról, erről a Puerto Ricóban látott rejtélyes élőlényről.
A tudósok Halloween idejére időzítették azon feltételezésük közzétételét, amely szerint az evolúció szolgálhat megoldásként az ezekkel az élőlényekkel kapcsolatos rémtörténetekre. A most júniusban megtalált chupacabra példányok kiváló alkalmat szolgáltatnak a kutatóknak arra, hogy közelről tanulmányozzanak egy szörnyeteget. Alaposan meg tudják vizsgálni a tetemet, nem úgy, mint a Loch Ness-i szörnyet vagy a Jetit.
A vizsgált egyedek esetén majdnem mindig kiderült, hogy a szóban forgó szörny nem más, mint egy súlyos rühességben szenvedő szerencsétlen prérifarkas. A rüh egy fájdalmas, állatok esetében általában halálos bőrfertőzés, amely során más tünetek mellett kihullik az állat szőre és megráncosodik a bőre.
Néhány kutató szerint ez a magyarázat kielégítő. „Nem hiszem, hogy több energiát kellene ezekbe a megfigyelésekbe helyeznünk” – mondta Barry O’Connor, a Michigani Egyetem etimológusa, aki a rühességet okozó Sarcoptes scabiei parazitát is tanulmányozta.
Kevin Keel, a vadon élő állatok betegségének specialistája hasonlóképpen vélekedik. Elmondása szerint látott már képeket állítólagos chupacabra tetemekről, amelyekről tisztán ki lehetett venni, hogy az egy prérifarkast ábrázol. „Eleinte úgy gondoltam, hogy ha az erdőben találkoznék ezzel a teremtménnyel, nem gondolnám, hogy egy chupacabra áll előttem. De aztán módomban állt rühességben szenvedő prérikutyákat és rókákat vizsgálni, és most már úgy vélem, hogy egy laikus könnyen összetévesztheti őket.”
A rühességért felelős Sarcoptes scabiei nevű élősködő atka viszkető kiütéseket okoz mind az állatoknál, mind az embereknél. A gazdatestben a bőr alá teszi le petéit és táplálkozásának végtermékét, ez váltja ki a gyulladást, az immunrendszer válaszát. A különbség csak annyi, hogy az emberekben a rühesedés – az atka jelenlétére adott allergiás reakció – általában csak gyenge lefolyású betegség. De a kutyaféléknél – mint amilyen a prérifarkas is –, amelyek szervezete a törzsfejlődés során nem termelt hatékony ellenanyagot a Sarcoptes fertőzésre, életveszélyessé válhat.
O’Connor szerint a rühesség először az emberről terjedt át a háziállatként tartott kutyákra, majd ezt követően a vadon élő prérifarkasokra, rókákra és farkasokra. Kutatásai arra mutatnak, hogy azért ilyen nagy a különbség a rühességre adott emberi, illetve más főemlősöktől származó és más állatok reakció között, mert az előbbiek az evolúció során sokszor találkoztak a Saracoptesszel, míg más állatok nem. „A rühatkák számára a főemlősök jelentik a gazdatestet – fejtette ki a szakember. – A törzsfejlődés során ezek az atkák és a gazdatestük rájuk adott folyamatos immunológiai válasza hozzájárult ahhoz, hogy elődeink nem betegedtek meg súlyosan. Amikor gazdatestet váltott az atka, ez a védelem és a szervezet felismerő képessége nem volt jelen, így a parazita valódi veszélyforrássá vált.” Más szóval az emberiség addig a pontig fejlődött, amíg az immunrendszere semlegesíteni tudta a fertőzést, mielőtt a fertőzés semlegesítette volna őt.
Keel úgy véli, hogy az evolúció során a rühatka maga is fejlődött. Az élősködőnek volt ideje, hogy kidolgozzon egy embereken, mint gazdatesteken belüli optimális túlélési stratégiát, amelynek során nem pusztít el minket. Így az atka is és az emberi gazdaszervezet is életben marad. Más állatokban azonban ez az „együttélés” nem ennyire harmonikus. A prérifarkasokban például a rühatkára adott szervezeti válasz annyira súlyos lehet, hogy szőrhullást, az erek összehúzódását, összetapadását, általános levertséget illetve még halált is okozhat.

Van ok a vérszívásra? Mióta úgy tűnik, hogy a helyi vérszívó szörnyeteg nem más, mint egy rühes prérifarkas, nem csodálkozik senki, hogy a „szörnyet” haszonállatok támadásával hozzák kapcsolatba. A rühességben szenvedő állatok gyakran gyengék, és ilyenkor a vadállatok elejtése nehézséget jelent számukra, nem csoda hát, ha könnyebb prédaként a háziállatokat támadják meg. O’Connor szerint a mítosz vérszívással kapcsolatos része erős túlzás, illetve a képzelet szüleménye.
Loren Coleman, a portlandi Nemzetközi Titokzatos Állatok Múzeumának igazgatója egyetért azzal, hogy a chupacabra megfigyelések – főleg a legfrissebbek – alátámasztják a rühes prérifarkasokról, kutyákról, kutya-prérifarkas keverékekről szóló feltételezéseket, azonban nem terjeszthetők ki a teljes kecskeszívó mítoszra.
Például a több mint 200 „eredeti” chupacabráról szóló 1995-ös Puerto Ricói jelentések úgy írják le az állatot, mint egy határozottan nem kutyaszerű teremtményt. „1995-ben úgy látták, hogy a chupacabra egy mintegy egyméteres, kétlábú teremtmény volt, amelynek rövid, szürke szőrzete és a hátán hegyes tüskéi voltak” – idézte Coleman.
A 2000-es évekre az „eredeti” chupacabra történetet felváltotta egy új, kutyaszerű teremtményről szóló mítosz. A két lábon járó lény négylábú haszonállattá avanzsálódott. Coleman szerint ez nagy hiba volt. „Mivel a média rendre rühességben szenvedő kutyákról illetve prérifarkasokról ad hírt, Puerto Ricóból és Brazíliából már nem kerülnek elő igazi jelentések, ahogyan pedig erre korábban volt példa. A régebbi beszámolók pedig egyszerűen eltűntek” – fogalmazott.

Mi is lehetett az eredeti legenda alapja? Coleman szerint az egyik lehetőség, hogy a szemtanúk 1995-ben látott földönkívüliekről szóló horrorfilm hatása alatt vélték szörnyeknek az állatokat: „Ha összevetjük a film Puerto Ricói premierjének idejét, az pont az első bejelentések, beszámolók idejére esett. Aztán, ha megvizsgáljuk a főhős, Natasha Henstridge által megszemélyesített karakter, Sil képét, egy félreismerhetetlen, tüskés hátú lényt látunk, pont így írták le 1995-ben az első chupacabrákat. „A chupacabrákról szóló első beszámolók idején emberszabásúakon végeztek vérvizsgálatot Puerto Ricóban. A vizsgált majmok közül egy csapat egyszerűen eltűnt. Lehet, hogy őket nézték vérszívó szörnyeknek?”