Unikornis

A mesebeli egyszarvú (latin nevén unikornis, görög nevén monkérosz) a fantasztikus állatok közül talán az egyik legsokszínűbb, tekintve, hogy eredetét illetően megannyi feltételezés létezik, ráadásul az egyes kultúrák és hiedelmek még külsejével és képességeivel kapcsolatban is jelentős eltérést mutatnak. Az ókori görögöknél i.e. 415-ben jelent meg, a történetíró és orvos Ktésziasz írt a különös állatról, mikor a perzsa királyok szolgálatába állt. Beszámolójában így ír róla: nagyobb, mint a ló, vadon él, teste fehér, feje bíborvörös, szeme kék, a homlokán pedig egy negyvenöt cm hosszú szarv található, mely a tövénél fehér, a közepén fekete, a csúcsánál karmazsinvörös. Ktésziasz az állat származási helyeként Indiát nevezi meg, viszont láthatjuk majd, hogy nemcsak itt, hanem a világ számos más területén is jegyeztek le hasonló lényeket, így az egyszarvú nem nevezhető egyértelműen indiainak.
Az I. században Plinius, a római író A természet históriája (Naturalis historia) című munkájában említi az egyszarvút, a homlokán rendkívül hosszú szarvat viselő élőlényt. A római hiedelem szerint az egyszarvú leginkább az orrszarvúra hasonlít, de ennél részletesebb, Ktésziasz jellemzéséhez hasonló leírást nálunk nem találni.
A hazájának elsősorban Indiát tartják, de Afrikát és Kínát is sokszor említik az egyszarvú eredeti származási helyeként. Ennek megfelelően mindenhol megtalálható az állat egyedi külső jellemzése, és szimbolikus értelmezése, mert az egyszarvú nem csupán egy képzeletbeli mesés lény, hanem jelkép is. Az univerzális nézet szerint az egyszarvú ló alakú állat, de teste nem teljes mértékben egyezik a ló testével. A feje vörös lófej, a törzse is ló, de ez már fehér, a lába őzláb, a farka oroszlánfarok, a szarva pedig egyenes és hegyes. Több olyan leírás létezik azonban, mely szerint a szarv nem egyenes, hanem csavart, spirális, ennek pedig fontos jelentése van, főként az ezoterikus értelmezés szerint. Mielőtt erre rátérnénk, nézzük az egyes származási helyek szerinti meghatározásokat.
Indiában úgy tartják, hogy az egyszarvú teste lóé, a lába elefánté, a farka vaddisznóé, a feje szarvasé. A szarvasfejen helyezkedik el a három méter hosszú szarv. Ehhez képest a kínai legenda – nem meglepő módon – sárkányhoz hasonlítja az egyszarvút (ki-lin), de a fej ebben az esetben is szarvasfej, szarv helyett viszont agancsa van. A rómaiak orrszarvúhoz hasonlítják. Egyes koroknak is más-más a meglátása az egyszarvúval kapcsolatban, itt azonban nem külsőségekről van szó, hanem arról, hogy mit is jelentett az egyszarvú, mivel hozták összefüggésbe. A kínaik számára nagyon fontos volt a ki-lin megjelenése, ugyanis üzenetet hozott, pontosabban előre jelezte, ha egy jövendő nagy bölcs születése közelgett, felbukkanása ezt jelentette.
A négylábú állatok fejedelmének tartott egyszarvút a középkorban az erő, a hatalom, a tisztaság, a fény és a pompa jelképének, és emellett az isteni Ige megtestesülésének tartották. Az egyszarvúnak tehát vallási jelentőséget is tulajdonítottak. Az Ószövetségben csodás erővel rendelkező vadállatként szerepel, ugyanakkor a tisztaság, a szüzesség szimbóluma is egyben. Elfogni csakis úgy lehet, ha az útjába ültetnek egy szűz lányt, akinek az ölébe hajthatja a fejét. A szelíd és kedves egyszarvú csodatételei közé sorolják a gyógyítást. Ázsiában a szarvának gyógyító erőt tulajdonítanak, állítólag a szarvának a pora minden méreg hatását képes közömbösíteni. A hiedelem szerint, aki iszik a szarvából, védetté válik a betegségekkel szemben. Az indiai uralkodók ezért unikornis szarvból (legalábbis ezt hitték, valójában azonban rinocérosz szarva volt) készült kupákból ittak, hogy egészségüket minél hosszabb ideig megőrizhessék. Szarva olyan hatalommal bír, mely lehetővé teszi még azt is, hogy általa megtisztítsa a vizet minden szennyezősétől és méreganyagtól, hogy a többi állat ihasson belőle. Az egyszarvú szelídsége és ártalmatlansága azonban nem minden jellemzésben szerepel. Előfordul ugyanis, hogy a szarvát nem mint csodatévő eszközt, hanem mint fegyvert írnak le, amellyel például az igazságot szolgáltat, méghozzá úgy, hogy a bűnösöket veri meg vele. A néphit úgy tartja, hogy csak a fiatal unikornisok szelídek és kedvesek, viszont ahogy idősebbek lesznek, úgy válnak veszélyesebbé is, és nem lehet már őket féken tartani öregebb korukban. Megállíthatatlanul pusztítanak el mindent, ami csak az útjukba kerül.
Az ezotériában is komoly szerepe van az egyszarvúnak, a mindenséggel fonódik össze a léte. A szarva nem egyenes és hegyes, hanem spirális, mely a mindenség középpontja felé mutat. Csak az láthatja az állatot, aki mélyen elmerül a csendben, meditatív állapotban saját magával és a mindenséggel kerül összhangba.
A sokféle külső jellemzés és szimbolikus értelmezés közül a leggyakoribb mégiscsak a szexuális interpretáció.

Láthattuk, hogy a kereszténység számára az egyszarvú a tisztaság és a szüzesség jelképe, ugyanakkor Jean Chevalier és Alain Gheerbrant szimbólumokat tárgyaló munkájában (Dictionnaire des Symbols) részletesebben ír erről a funkcióról: „Az egy szarv jelképezheti az érés egy szakaszát, a lelki fejlődés során a biológiai, nemi lényből való átmenetet, a szexuális megtisztulás, majd a szexualitás szublimálása során a nemiséget meghaladó Egység elérését.” A szarv szerintük fallikus jelkép, ami a spirituális megtermékenyítés szimbóluma, de egyúttal a fizikai szüzességé is. Chevalier és Gheerbrant arra az összegző megállapításra jutott, hogy az egyszarvú minden esetben a fizikai lét csodálatos felemelkedését idézi, a természetfeletti erő eszményét testesíti meg, amely mindenből sugárzik, ami tiszta.
Szimbolikus jelentésein túl a csillagászatban is találkozhatunk az egyszarvúval, erről a fantasztikus lényről kapta nevét a Tejúton található csillagkép, a Monoceros, még a tizenötödik században.

Sellők

Sellők

Most azokról a mítikus lényekről írok, amik hosszú évszázadok óta lázban égetik az emberiséget, de leginkább a tengerészeket és a halászokat. Mai sztárvendégeink nem mások, mint a sellők!

Ugyebár mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Csodaszép női felsőtest, halfarok, és az a képesség, amivel a halálba csalogatják a gyanútlan matrózokat. A sellők már az ókorban is feltűntek, és azóta több kontinensen is találtak róluk szóló feljegyzéseket, illetve legendák is szólnak róluk, természetesen.

De már itt, az elején le kell szögeznem valamit. A szirének nem azonosak a sellőkkel! Ugyanis az ókori görögök a félig ember és félig madártestű nőket nevezték így, akiknek gyönyörű hangjuk volt. Később ezek a lények váltak hárpiákká, amik rettenetesen ellenszenves és undorító lények, ráadásul már a hangjuk sem volt olyan gyönyörű. Habár egy pár szirén más irányba fejlődött. Először pikkelyesedni kezdtek, halszerűvé váltak, de még mindig az égen repkedtek, de később véglegesen a tenger lakóivá lettek. Nekik bár a külsejük teljesen megváltozott, a varázslatos hangjuk megmaradt. Szóval csak az a különbség a két faj között, hogy a sellők eleve a tenger szülöttei, míg a szirének madárszerűek voltak, és csak később váltak halszerűvé.

Most, hogy ezt tisztáztuk, folytatom az eredetükkel. Létezésük egészen az ókori görögökig nyúlik vissza. Még az akkori nagy tudósok, filozófusok is úgy vélték, ezek igazi lények. Ilyen volt az idősebb Plinius, aki elsőként készített részletes leírást róluk a Naturalis Historiae Libri (Természettörténet) című művében. Ez a könyv i. sz., az I. században keletkezett, ami a következőket írja: „Ami pedig a sellőket illeti, akiket nereidáknak is neveznek, nem képzelet szülöttei: mert, ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely emberi formájú.” De ezen kívül sok legenda szól róluk, amiket a másik cikkemben olvashattok. De a legkorábbi legenda a sellőkről Oannes legendája. Íme:

Nagy Sándor idejében élt Berossos Babilonban, aki arra tette fel az életét, hogy felkutassa a Tigris és az Eufrátesz országainak a hagyományait. Egy legenda szerint, a negyedik király, Ammenon uralkodása alatt tűnt fel az első sellő, Oannes, i. e. 5000 tájékán. A legkorábbi ábrázolások szerint halfej formájú fejdísze és hosszú halbőr palástja volt.

Egy idő után félig hal, félig emberi lénnyé változott. Igen csak furcsán nézett ki, ugyanis egyszerre volt hal és ember feje, és halfarka alatt emberi lábakra hasonlító végtagjai voltak. Szabadon járhatott a tengerben és a szárazföldön, illetve tudott beszélni a tengeri élőlényekkel és az emberekkel. Nappal kijött a tengerből és tanította a halászokat, de reggel visszatért. Egy idő után viszont nem látta senki, nem jött többé. Hogy miért, sohasem derült ki. Most a sellők általános jellemzői jönnek, amiket össze tudtam szedni.

A külsejük természetesen abból áll, hogy emberi felsőtest, és hal farok. De nagyon sok féle sellő létezik. Tulajdonképpen minden kultúrának van egy sajátja, és mindegyiknek a külseje eltér valamiképpen. Ezek a különbségeket akkor tudhatjátok meg, ha a sellő legendákkal megismerkedtek. De ezek azok, amiket ismerünk. Lényegében a gyönyörű felsőtest és a haluszonyon kívül bármilyenek lehetnek. Már a középkorban sem tudták őket a festők ugyan úgy ábrázolni. Ezer és ezer legenda és elképzelés létezik róluk, hogy hogyan is néznek ki, és egyik sem egyezik száz százalékosan, kezdve a haj és szem színtől odáig, hogy milyen fajta haluszonyban végződnek. De nézzenek ki bárhogyan, az biztos, hogy egész testük a vízi életmódhoz és a csábításhoz alkalmazkodik. Sokan úgy gondolják, hogy a sellők kopoltyúval lélegeznek. Nos, pár példány lehet, hogy igen, de a legtöbbjüknek igenis tüdejük van, csak olyan mértékben alkalmazkodott ez a szervük az életmódjukhoz, hogy akár több órát is képesek a víz alatt tölteni. Tehát egy sellőt igen is vízbe lehet fojtani, csak türelmesnek kell lenni, és persze előtte találni is kéne egyet. Az érzékszerveik is tökéletesen alkalmazkodtak. Kiváló a víz alatt a hallásuk, a szaglásuk és a látásuk is, emellett a szemüket egyáltalán nem irritálja a víz. Ami a táplálkozásukat illeti, szinte teljesen homály fedi. Persze vannak találgatások, de hát egyik sem biztos. Szerintem a sellők is olyanok, mint mi, emberek, csak a vízben. Csúcsragadozók. Csak ők nem olyan pazarlók, mint a mi fajtánk. Szóval, véleményem szerint esznek tengeri nővényeket is és mindenféle halat, élőlényt. Az otthonaik, egyaránt lehet édesvízben vagy sós vízben. A lényeg, hogy mindnek van egy területe, ami csak az övé, és esetleg a családjáé. És itt is a következő rejtély. A család. Ez részben azért is jelentett nagy fejtörést az embereknek, mert leginkább női sellőket „láttak”. Csak egy – két kultúrában bukkannak fel férfi sellők, mint például az íreknél. De a többinél ki kellett találni valamilyen magyarázatot. Így jött létre az a hiedelem, hogy a sellők időnként kijönnek a szárazpartra, és emberré válnak, hogy férjet kereshessenek. De nem akármilyent, hanem csak is a tökéletes apát. Amint megpillantják, rögtön tudni fogják, hogy Ő az! Az utód mindig, kizárólag csak is sellő. A szülés vagy a fogantatás után az anya és gyermeke visszatérnek a vízi világba, többé nem is törődve az apával. De léteznek olyan történetek is, miszerint egy sellő beleszeretett egy halandóba. Ám ez mindig is nagy hiba volt, legyen szó bármilyen mágikus lényről, hiszen a legtöbb, így a sellő is, halhatatlanok. És a szerelmes történet csak is tragédiával végződhet. Szerencsére az irodalomban felbukkant a fantasy is, ami nagy érdeklődést mutatott a sellők iránt. Mára rengeteg könyv és film szól róluk. És hála ennek a műfajnak, egy idő után megjelentek a férfi sellők is. Így már nem volt kérdés, hogyan is szaporodnak. A legáltalánosabb feltevés, hogy ikrával, amit a hím termékenyít meg, miután a nőstény lerakta őket. Ez nem meglepő, hiszen a halak is így szaporodnak. De itt ragadom meg az alkalmat, hogy megismertessek veletek egy történetet. Vagyis inkább egy dokumentumot. Ez egyben a sellők szaporodásáról ad felvilágosítást, másrészt bizonyítja is, hogy léteznek. Tudósok találtak egy régi pergamentekercset, amit nagy valószínűséggel tengerészek írta. Ezt szeretném megmutatni nektek. Figyelmeztetlek titeket, hogy nem változtattam a szövegkörnyezeten, így elég sok helyesírási hiba van benne, és egy kicsit nehezen olvasható, hiszen akkoriban másként beszéltek. Íme:

Az régi idűkben, mikor az sellők még sokan lakták az tengörök és ókéánok vízit, a hajósok igen gyakoran találkoztak vélük. Az sellő lyányok pajkosan játszadozva úszkálának az habokban, ahogy úszkálának, láták az tengerészök, hogy biza mindegyőjüknek halból van az alfele. Elszomorodának az tengerészök, hiszen mind csak közülük akart volna asszunyt választani magának, olyan gyönyörűségesök valának az sellő lyányok. De mikor láták az tengerészök, hogy hiába vennék asszonyul a sellőket, mert amazok nem tudnának vélük gyerököt nemzeni, hisz nem lévén lábuk, így lábuknak köze sem vala! Így hát a tengerészök szomorkodának, és elgondolkozának, miként lehet mégis, hogy van sellő, hisz ha nem születének, honnan levének? Mindet egyenként terömté vala a Jó Istön? Ej, gondolák a tengerészök, van annak ezernyi dóga, nemhogy sellőket terömtsön naphosszat!
Osztán egy viharos napon egyik hajó a tengeren nekiütköze egy nagy zátonynak, s rapityára törének annak deszkái, s a tengerészök mind belehullának az vízbe, mely igen nagyon háborga vala. Benn kalimpálának a hideg vízben a tengerészök, jajveszékelének, s amelyik bíra, bizony kiúszott vala a partig, de soknak nem volt ereje hozzája. Ekkor osztán jöttek a sellők, és menteni kezdék a vízbefúlni készülő tengerészöket!

A tengerészök mikor megláták a víz alatt a sok gyönyörű sellő lyányt, azt hivék, már meghalának s Mennyek Országában levének! De nem ám, mert élnek vala még, ámbátor igen gyéren lélegzének lévén benn a tenger vizében fuldoklának mind. A sellő lyányok ingüknél, hajuknál fogva húzák vala a partra az tengerészöket, de egyikkel - ez vót a hajó kapitánnya - sehogy se bírtak vala, mert amaz olyan kövér vót, hogy nem tudták elhúzni a partig. Aztán jött csak egyszerre egy hadnyi sellő legény, csodálkozott is a kapitány, hogy nem csak lyány sellők valának, s gondolkoza vala, hogy mi lesz ebbül! Aztán a sellő legények jó erősen megránták a kapitányt, s egyszerre csak kinn vala amaz a parton. Megköszönék vala a tengerészök a sellőnépeknek, hogy kimentették vala őket az jeges vízbül. A tengerészök a parton nagy tüzet gyújtának vala, s annak lángjainál melegedének. Éhesek valának, ám nem vala semmi étekük. Ekkor a sellők hozának egy hínárból font kosár halat nékik, hogy ennék azt meg, hogy éhön ne halának! Nekiállának megsütni az halokat, a sellőket meg meginvitálák, hogy ennének ők is velök. Jövének is a sellők, lyányok meg legényök is mind, lepihenének a parton az tengerészök mellett, s jóízüen falatozának vala az sült halokból. Sosem ettek vala még sült halat a sellők, hisz benn a vízben nincs mivel megsütni őket így igen örülnek vala, mert nagyon ízlék nekik a sült hal. Beszélgetének vala az tengerészökkel, hogy tanítanák már meg nékik, hogyan kell tüzet csinálni, hogy eztán kijöhetnének ők is majd magoknak halokat sütni a partra. A tengerészök elmondják, meg még kovakövet is adának a sellőknek, hogy legyen mivel tüzet gyújtaniok, ha megéhezének. Aztán a kapitány, akit a sellő legények húzának a partra, megkérdezé a sellő lyányokat, hogy hogyan lehet, hogy nekik nincs se lábuk köze, se nincs dorongja a sellő legényöknek, hogyan lehet, hogy mégis vannak ifjú sellők is, hogyan születének a haltestekből a sellők? A sellők elcsodálkozának, hogy mi az a lábok köze, mi az a dorong, ők nem értik vala, hogy mit akarnak megtudni a tengerészök! Így aztán a sok tengerész mind megmutatá, hogy nékik mi nőtt a gatyájuk alatt, a sellő lyányok meg kacagni kezdének vala! Elmondá a kapitány, hogy a dorongjukat bérakják az lyányok lába közibe, oszt ebből lesz a gyerök. No, a sellők is elmondák, hogy őnáluk miként lesz a gyerök. Mondák, hogy nékik csak egy kicsinyke lyukjuk vala, melyből az ő magjokat a tenger alján növekvő tengeri liliumra eresztik, osztán a sellő legény, a szívük választottja is ráereszti a saját magját. Oszt lenn a lilium szirmai közt menten nőni kezdenek az kis sellők, melyek inkább még csak ebihalakhoz hasonlítának. A sellő lány meg a sellő legény jár hozzájuk s eteték vala a kis sellőket, melyek gyorsan megnövének. Kérdé a kapitány, hogy meg se ölelgeték egymást a sellő lyányok meg a sellő legények? Mondá néki a sellő, hogy dehogynem, meg kell ölelgetni jó szorosan egymást, hogy az magjokat ki tudják eregetni a liliumok felett.

Osztán közben elment a vihar, s a tengerészök is meg a sellők is jóllakának vala az sült halokkal, s a sellők visszaúszának az tenger mélyibe. A tengerészök meg mind megmenekültek vala, így elmesélhették a történetet, hogy a krónikákba bekerülhessék, milyen jók is mind a sellők, meg milyen erősek a sellő legények.

Nos, nem mondom, érdekes kis történet. Na, de folytassuk is. Hogy milyen képességgel rendelkeznek, szintén változó. Van, amelyik mágiát használ, és vannak olyanok, akik ésszel és fortélyokkal győzik le ellenségeiket, vagy csábítják el az embereket. Ilyen változó a kultúrájuk is. Az élőhelyükön vagy a közelében élő népek szokásait veszik át, a kultúrájukat. Gondolom az se meglepő, hogy a személyiségük is igen változó. Az egyik olyan ártatlan, mint a ma született bárány, a másik már kegyetlen gyilkos. Nos, ennyi lenne. Most következzen néhány bizonyíték a történelemből, hogy sellők léteztek.

1717 – ben állítólag találtak egy sellőt a Borné – parton. Hosszúsága 59 hüvelyk volt, ami körülbelül másfél méternek felel meg. A test arányai az angolnáéhoz hasonlít. Egy kád vízben tartották fogva négy napig és hét óráig. De mivel a tenger helyett a szárazföldön volt, nem húzta sokáig. Nem szólt egy szót sem, nem próbált kommunikálni, csak néha egércincogás szerű hangot adott ki. Kínáltak neki kagylókat, kishalakat, rákokat és mindenféle ételt, de nem fogadta el, így éhenhalt. Elpusztulása után a macskáéhoz hasonló ürüléket találtak a kádban. Nos, nem tudom, hogy valóban sellő volt e, mivel egy szóval sem említik, hogy felső teste emberi volt e. Ha engem kérdeztek ez igazán gyanús. De az is lehet, hogy egyszerűen elfelejtették megemlíteni. Ki tudja. Mindenesetre igazán érdekes eset.

A 19. század közepén Londonban fő látványosság volt a kitömött sellő.

Akkoriban a vándorszínészek nagy szeretettel mutogatták a mumifikált testeket. Ebben a korszakban az emberek szentül hittek a sellők létezésében, hiszen már volt kézzel fogható bizonyíték is. Ám, valójában ezek a tetemek csupán foltozott preparátumok voltak, amiket a japán halászok adtak el. Majom és különböző halfajtákat illesztettek össze. Természetesen mindegyikhez tartozott egy csodálatos történet. A legnépszerűbb a fidzsi sellő, amit először egy londoni kávéházban mutogattak, majd 1842 – ben egy amerikai mutatványos, Barnum átvitte a tengerentúlra. A brodway – i sellő show akkora sikert aratott, hogy a férfi bekerült New York American Museumába, ahol majdnem a háromszorosára növelte a múzeum bevételét az első hónapban. Nem mondom, jó kis üzlet volt.

Ám a tudósok egy idő után rájöttek a turpisságra, de azért tovább foglalkoztak a sellő témával. Amikor azonban felvetődött az a lehetőség is, hogy a sellők bizonyos tengeri állatok lehetnek, mint például a dugongok, rögtön elvesztették az érdeklődést a lények iránt. Ez az elgondolás a dugong kicsinyének az etetéséről jött. Ugyanis  a dugong nagyon hasonlít a manateehoz és a vízből kiemelkedve szoptatja a kicsinyét, amit a felső uszonyában tart. A manateek pedig azért kaptak szerepet, mert némely tudós szerint nagyon hasonlítanak az emberekhez, így régen a matrózok sellőknek is nézhették őket. Ez az állat majdnem teljesen szőrtelen, valamivel nagyobb az embernél, de a nőstény két felső végtagjainál lévő, kitüremkedő emlők nagyjából úgy helyezkednek el, mint az emberi nőknél. Nincs több végtagja, hanem henger alakú teste vízszintes farokban végződik. Sajnos el kell ismernem, tényleg nagyon hasonlít a sellőkhöz, de ez még nem jelenti azt, hogy minden sellő észlelés főkolomposa ezen állatok egyike volt. A tudományos bizonyítékok ellenére a japánok szentül hisznek a sellőkben és a mumifikált testeket nagy becsben őrzik a szentélyekben. A leghíresebb a 193 cm magas sellő test, a Shikoku egyik templomában tekinthető meg. A japánok szerint ez a lény egy fő vallási istenség, akit Ningyo Shinko – nak neveznek. Az emberek gyakran látogatnak el különféle szentélyekbe, hogy imádkozhassanak ezekhez a lényekhez. Hátha bejön. Viszont 1741 – ben egy tudós szembe szállt kollégáival. Ugyanis Georg Steller szerint sellők márpedig léteznek. Feltevése, pedig onnan eredt, hogy az Alaszka öbölben állítólag egy majomszerű tengeri emlőst látott a vízben. A tudós szerint az előkerült mumifikált testek valójában nem is hamisítványok. Hm. Elgondolkodtató. És valaki valóban elgondolkodott ezen. Alistar Hardy tovább fejtegette Steller elméletét, és 1961 – ban azzal állt elő, hogy az előember a fejlődésének egy szakaszát a tengerben töltötte. És mi, a mai emberek a megmaradt példányokat véltük sellőknek. Hát, nekem nem igazán tud tetszeni ez a tudományos magyarázat. Inkább hiszek a sellőkben J. Nos, ennyi lenne a tudományos magyarázat, már amit ki tudtak találni.

De hiába próbálnak mindent megmagyarázni a nagyokosok, még ma is elhangzik néhány, a szemtanúk által komolyan vett sellő észlelés a világ egyes távoli pontjain. Természetesen leginkább a matrózok találkoznak velük. Példaként, íme egy Oroszország partjainál hajózó kapitány bejegyzése a hajónaplóba: „Ma az egyik matrózunk sellőt látott.” Tudom rövid, de rögtön másnap már izgisebbé vált a helyzet: „Közvetlenül a hajó mellett egy sellő úszott el. Női felsőteste volt, sápadt bőrű hátát, pedig hosszú fekete haja takarta. A teste delfinfarokban végződött, ami olyan foltos mintázattal rendelkezett, akár a makréláké.

Végül itt van egy érdekes dokumentumfilm, ami bizonyítja, hogy léteznek (már aki elhiszi): https://www.youtube.com/watch?v=t4z06s60vTU

Szirének

Szirének

 

Mi különbözteti meg a sellőt a sziréntől? A varázslatos, férfiakat bűvöletbeejtő énekhang. Egy sellő maximum kornyikál.

Kevés ember élte túl a szirénekkel való találkozás, mivel énekük hipnotikus. Az ének hatására az emberek követik őket a tengerbe ahol akaratlanul is megfulladnak.

Csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák, akik a Sirenum scopuli elnevezésű kis szigetcsoporton laktak, Campania partjainak (Dél-Olaszország, Sorrentói-öböl) közelében (a szigetek mai nevei: Licosa, San Pietro és La Galetta), illetve más források szerint Szicíliában a Pelorum hegyfoknál, Capri szigetén.

Akhelóosz folyamisten (vagy Phorküsz tengeristen) és Melpomené múzsa (vagy Terpszikhoré, illetve az egyik Pleiasz, Szerópé) leányai, vonzóak és borzalmasak egyszerre. A kísértés, a világi örömök és az érzéki vágyak megtestesítői: bűvös hangú, asszonyfejű, de madárszárnyakkal és karmokkal rendelkező szörnyek. Varázslatos hangjukkal és bölcs mindentudással elcsábítják a tengerészeket, majd megölik őket. A legelterjedtebb források szerint hárman voltak, Aglaiophoné, Thelxiepeia és Peiszinoé, de számukat egyes elbeszélések kettőre, mások háromra, négyre illetve kilencre teszik. A további szirénalakok nevei Parthenopé, Ligeia, Leukószia, Molpé, Raidné és Telesz. („Parthenopé tetemét állítólag Nápoly közelében vetette partra a tenger, és sírját sokáig kultikus tisztelet övezte.”) A szirének, édesanyjuktól gyönyörű hangot örököltek, amire igen büszkék voltak. Idővel azonban gőgösek lettek és elbizakodottságukban versenyre keltek a múzsákkal. Vereségük büntetéseként a múzsák bűvös hangú, de vérszomjas félig ember, félig madár keveréklényekké változtatták őket, akik addig élhetnek, míg valaki bűbájuk elől meg nem menekül. A szirének szégyenükben a tenger eldugott, távoli szigetein húzódtak meg. Más hagyományok szerint Démétér büntetésének köszönhették szörny-alakjukat, amiért leánya elrablását nem akadályozták meg. Ovidius pedig Perszephoné játszópajtásaiként említi őket. A sziréneket alvilági múzsáknak is nevezik.

 

„Az ókori szirénképre kettősség jellemző: bölcsek, vonzók, ugyanakkor halálba taszítanak; mennyeiek és pokoliak egyszerre. A legkorábbi vázaképeken és hangszereken leány arcú halálmadárként ábrázolták őket. Később, szarkofágok domborművein és attikai sírköveken madárlábakon pihenő, szárnyas, női felsőtestű lényekként jelennek meg, néhol pedig szárnyak nélkül, amint éppen a múzsákkal versenyeznek. A későbbi korokban ábrázolásuk idealizálódik: szép arcú, vonzó nőalakok, csak lábaik figyelmeztetnek arra, hogy nem tündért, hanem szirént formázott az alkotó. A középkor halfarkú testet adott nekik – alakjuk így került a népmesékbe, ahol mint vízi tündérek vagy sellők jelentek meg.

Az erős, kellemetlen hangú jelzőkészülék, a sziréna, a szirénekről kapta nevét.

Kentaúr

A kentaur (görögül Κένταυρος) félig ember, félig ló alakú lény a görög mitológiában.
A kentaurok ismertek arról, hogy szeretik a bort, és amikor isznak, akkor a nőkre is hamar szemet vetnek. Sok szüzet raboltak el a kentaurok. Dionüszosz kíséretének gyakori tagjaivá váltak. A Pelión hegyen laktak, Thesszáliában. A legenda szerint Ixióntól származnak.

Történt ugyanis, hogy az örökké féltékeny Héra párt keresett magának, hogy megbosszulja Zeusz félrelépéseit. Ixiónt alkalmasnak találta erre a célra, és az ifjú lapita király szerelemre lobbant az istennő iránt. Azonban Zeusz fülébe jutott a találka híre, és egy felhőből megformázta Héra alakját, majd ezt elküldte a légyottra. Ixión pedig nem sokat tétlenkedett, és lefeküdt a felhő-istennővel. Ebből a vad románcból született Kentaur, aki előszeretettel közösült vadlovak kancáival, s így félig ember félig ló alakú teremtmények jöttek a világra, akiket apjuk saját országában telepített le.
A kentaurok között akadt bölcs és békés teremtés is, de nagy részük részeges és erőszakos volt. Így történt, hogy Peirithoosz lapita király lakodalmán is túl sok bort ittak, és a megrészegült kentaurok el akarták rabolni királyuk és vendéglátójuk menyasszonyát, és a többi meghívott feleségét is. A fényes ünnep így vált borzalmas vérontássá. Kitört a lapiták és a kentaurok között a háború, aminek végén a megmaradt kentauroknak el kellett hagyniuk Thesszáliát.

Főnix

A főnixmadár legendája évszázadok óta terjed az emberek körében. A következő cikkben ezeket a mitológiai teremtményeket szeretnénk bemutatni.

A mitológia mindig is foglalkoztatta és lenyűgözte az emberiséget. A mítoszok talán egyik legelkápráztatóbb tulajdonsága az, hogy számtalan különleges teremtménnyel ismertetik meg az olvasót. Természetesen, a legtöbb jellemrajz szinte mindig sarkított, eltúlzott, de sosem tudhatjuk biztosan azt, hogy ezek a teremtmények sosem léteztek, vagy hogy nem hasonlítottak azokra, amelyről a legendák szólnak. A főnixmadár is egy ilyen mitikus lény, mely a történelem során számtalan halandó képzeletét rabul ejtette.

A főnix legendája és a madár jellemzése:

A főnix legendája egyszerre lenyűgöző és izgalmas. Egyes mítoszok szerint a főnixmadár kb. 500, mások szerint 1461 évig él és közben a fahéjfa ágaiból fészket rak magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja azt és saját testével együtt. A mítosz szerint a halott madár hamvaiból egy új főnix születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. Egyes mítoszok szerint az új madár egy tojást készít elődje hamvaiból, melyet az egyiptomi Heliopoliszba visz.

A modern kultúrában és irodalomban főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés jelképe. Egyes legendák szerint a főnixmadár sebei maguktól begyógyulnak, ezért a madár gyakorlatilag elpusztíthatatlan. A főnix a tűz és az istenségek szimbóluma is.

A különböző legendák különbözőképpen jelenítik meg a főnixmadarat. Egyes legendák szerint a tollazata vörös és arany színű, a görög és római mítoszok főnixmadara viszont inkább a sasra vagy a pávára emlékeztet. Az egyiptomiak leginkább a kócsaghoz vagy a gólyához hasonlították a főnixet.

A főnix a modern kultúrában:

A madárról szóló mitikus történet a túlélés, az erő és a türelem jelképévé teszi a madarat, általánosabb értelemben pedig a győzelem jelképe is lehet. A főnixmadár számos ősi- és modern legenda főszereplője. Az Egyesült Államokban San Francisco városának és körzetének zászlaján látható. Atlanta városának zászlaján és címerén szintén egy főnixmadár szerepel.

Elfek

Az Elfek

Az elfek szabadon elkeverednek az emberekkel emberi vidékeken, mindig szívesen látva, de soha nem érzik magukat igazán otthon. Ismertek költészetükről, táncaikról, énekeikről, tudásukról és mágikus művészetükről. Az elfek a természetes és egyszerű szépségű dolgokat szeretik. Azonban ha veszély fenyegeti erdei otthonaikat, hazájukat, harciasabb oldalukat mutatják meg, tanúbizonyságot téve szaktudásukról, ami a kardot, az íjat vagy a harci stratégiát illeti. Az elfek erdei településekben laknak általában, természetesen a kalandozók és a városi elfek nem tartoznak ide.

Az elfek inkább csodálkozóak, mint izgatottak, és inkább kiváncsiak, mint kapzsiak. Ilyen hosszú élettel széles látókörre tesznek szert, és nehéz kizökkenteni őket a zárkózott nyugalmukból. 110 évesen lesznek nagykorúak, és akár 700 évet is megélnek. Nem alszanak, naponta 4 órát meditálnak mély transzban.

Az elfek az embereket kicsit primitívnek, a félszerzeteket túl komolynak tartják, a törpék pedig szerintük egyáltalán nem viccesek. Az orkokra gyanús pillantásokkal követik nyomon, de mindezek ellenére barátságosak minden más fajjal szemben. Egyébként szeretik a szabadságot, a változatosságot és az önkifejezést. Általában ugyanannyira védik mások szabadságát, mint a sajátjukat.

Az elfek egymás között elf nyelven beszélnek, ami egy lágy, folyékony nyelv, tele finom hangsúlyokkal és bonyolult nyelvtannal. Természetesen minden elf beszéli a közös nyelvet. Sok bárd tanult meg elf nyelven, hogy a dalokat egy az egyben tudja átadni. Mások egyszerűen a hangzás és az egzotikum miatt tanulták meg. A keresztnevük valamilyen elf név, a családnevük pedig egy két szóból összetett szó. (Névgenerátorok: névgyűjtemény; saját nevet átalakító)

Vallás:

Az elfek mindenek felett Corellon Larethiant, az Élet Védelmezőjét és Megőrzőjét tisztelik. Az elf mítoszok szerint az ő véréből, ami az orkok istene, Gruumsh elleni harcából hullott ki, lettek az első elfek. Corellon a mágikus tanulmányok, a művészetek, a tánc és a költészet patrónusa, de emellett erős hadisten is.

A hívás:

Az elfek életükben folyamatosan utazni akarnak, csak kevesen képesek folyamatosan egy helyen maradni sokáig. Elég gyakran kelnek útra, akár kalandozni indulnak, vagy csak utaznak egyet, állandóan bennük van a mehetnék. Ez a hívás miatt van. A hívás az elfek életének vége felé érkezik el. Úgy az utolsó 100 évükben motoszkál bennük az érzés, hogy nyugatra kell indulniuk, az elfek őshazájába, Yára Númenbe, vagy ahogy az emberek hívják, Örökszigetre. Egyesek elnyomják ezt az érzést, és nem kelnek útra, sokak viszont elutaznak, és fajuk eredeti szülőföldjén halnak meg lassan, hátralévő éveiket nyugalomban leélve.

Kinézet:

Az elfek vékonyak, méretük hasonló az emberekéhez. Kecsesek és könnyebbek az embereknél, de törékenyebbek is. Általában halvány bőrük van és csillogó zöld szemük, hajszínük változatos. Ezek alól csak a sötételfek a kivételek. Az elfeknek nincsen se arc-, se testszőrzetük, és árulkodik hovatartozásukról a hegyes fülük. Nagyon ritka az, akinek van arcszőrzete, az valamilyen faji keveredést mutat. A könnyű, szellős ruhákat részesítik előnyben. Mozdulataik kecsesek, emberfelettien könnyűek. Sok más fajba tartozó egyén is gyakran tartja őket ijesztően gyönyörűnek.

A sötét elfek:

A sötét elfek, azaz drow-k, egy eredetileg sötét bőrű elf faj, az Illythiiri leszármazottjai. A mítosz szerint a jó istenek átkozták meg őket jelenlegi külsejükkel, mert a Pókkirálynő, Lolth hívei lettek, aki mindenkit csak romlásba és gonoszságba taszít. Bőrük fekete, csiszolt obszidiánként fénylik. Hajuk hófehér, szemeik pedig olyan fakónak tűnnek, hogy gyakran teljesen fehérnek tűnnek, némi lilás, kékes vagy ezüstös árnyalattal. Mindemellett alacsonyabbak és vékonyabbak a többi elf fajnál.

Legtöbbjük gonosz teremtés, de egyre gyakrabban fordul elő közöttük semleges egyén, aki megunta a folyamatos utálkozást, erőszakot és rosszindulatot. Ők Eilistraee-t választják istenüknek.

Angyalok

Kik, vagy mik az angyalok?

Gyermekkorunk óta ott él bennünk valamiféle kép róluk, és létük ténye egyfajta természetességgel volt jelen a gondolatainkban. Felnőtt korunkra többségünk talán már csak a fantázia világában talál számukra helyet, és a mesék birodalmába száműzi őket. Felmerül a kérdés: kik is az angyalok? Mi a szerepük az életünkben? Mi a feladatuk?

A görög angelosz szó jelentése: hírnök. Különböző nevek alatt Eurázsia minden kultúrája ismeri; megemlítik már őket az akkád, ugariti szövegek is. Az angyalok változatai az egyes mitológiákban küldönc, trónálló, védelmező, törvényvégrehajtó, lélekvezető szerepet töltöttek be, égitestek mozgatói voltak, csillagok és bolygók megszemélyesítői. A késő antik keresztény angelológia precízen rendszerezi őket. Erre az égi hierarchiára a későbbiekben részletesen is kitérünk.
Atlantisz első korszakában az angyalok szoros közelségben éltek az emberekkel. Az atlantisziak az ő irányításuk és felügyeletük alatt éltek, egy olyan bensőséges és meghitt kapcsolatban, amely Atlantisz felemelkedésének és virágzásának a kulcsa volt. Az angyaloktól, illetve Istentől való elfordulás lett végül az ”Arany Fény Birodalmá”-nak a veszte, Atlantisz második korszakában. Ekkor a „Mi”, illetve az „Ő” helyébe az „Én” lépett. A következmények: félelem és halál.

Az atlantiszi nyelv az angyallényeket az „ang-el” szóösszetétellel határozta meg. Ennek jelentése: életet adó isteni fény. Fény Isten fényéből, erő az Ő erejéből. Napjainkban talán így fogalmazhatnánk: fénylények, energialények, önálló tudattal rendelkező erők.

Atlantiszban 144 angyalnak volt kitüntetett helye; az ő szerepük meghatározó volt a kontinens életében. Közülük is kiemelkedik a 12 királyangyal, akik segítették, irányították és tanították a királyokat, és együttesen fáradoztak azon, hogy a birodalomban azok az alapelvek, amelyek a harmónia, jólét és virágzás zálogai voltak, maradéktalanul megvalósuljanak. E 12 angyalt nem nevükön, hanem feladatkörük alapján szólították.

A velük való kapcsolat, és az angyalokkal való, mély bensőséges kapcsolat – sok más ismerettel együtt – Atlantisz pusztulásával együtt elveszett, és sokáig rejtve maradt. Az angyalok ilyen szintű ismerete, a velük való meghitt kapcsolat, csak sok ezer év múlva, az esszénusok közösségében jelent meg újra. Az „Igazság Tanítója” – ahogyan az esszénusok nevezték alapító atyjukat – Istentől megkapta azt az ajándékot, hogy betekinthetett előző életeibe, és emlékezhetett mindarra a tudásra melynek egykoron birtokában volt.

Az angyalok ismerete, szeretete így jelenhetett meg az esszénus közösségekben, felvirágoztatva azokat. Az esszénusok sokszor csodált, meg nem értett, különös képességei, a gyógyítások, bensőséges kapcsolat az állatokkal, növényekkel, a természet egészével, az angyalokkal való intenzív kapcsolat eredménye volt. A 12 királyangyalt ők is ismerték, és két csoportra osztották őket.

A következő hat angyalt a Föld Anyához rendelték:

Élet angyala

Öröm angyala
Nap angyala
Víz angyala
Föld angyala
Levegő angyala

 Hatot pedig az Égi Atyához:

Örökkévalóság angyala
Kreativitás (Munka) angyala
Szeretet angyala
Bölcsesség angyala
Harmónia angyala
Erő angyala

A hét 6 napjának reggelén a Föld Anya egy-egy angyalával meditáltak, esténként pedig az Égi Atya hat angyalának valamelyikével. A napi rítus része volt még a békeszertartás minden délben. Ehhez a béke angyalát hívták segítségül. 

Az esszénusok a béke hét különböző arculatát különböztették meg:

Béke a testtel
Béke az égi hatalommal
Béke a földi hatalommal
Béke a világegyetemmel
Béke az emberiséggel
Béke a hozzátartozókkal
Béke a lélekkel

Az a mód, ahogyan ők éltek az angyalokkal, ahogyan kommunikáltak velük, modern világunkban is elsajátítható, és talán az első, és egyben elengedhetetlen lépés ahhoz, hogy világunkban újból béke és harmónia uralkodjon, hiszen ezek megteremtését nem kívül kell kezdenünk, hanem először önmagunkban. Ennek szükségessége talán ma még égetőbb, mint valaha.


Mint említettük, a keresztény angelológia az angyalokat hierarchiába sorolja. Vizsgáljuk meg ezt, egy kicsit részletesebben.
A régiek a bolygók száma szerint 7 égi rendbe, a szféráknak megfelelően 9 kórusba, és 3 triádba csoportosították őket.

Az első hármas Istent veszi körül, és neki hódol. A vörös szeráfokat úgy képzelték, mint akiknek csak a fejük látszik; hat szárnyuk van, kettővel az arcukat takarják Isten előtt, kettő a lábukat fedi, kettővel pedig lebegnek. Ez a hatágú csillagforma fennmaradt a reneszánsz puttóábrázolásokig. Nevükből adódóan nem csupán telve vannak a legtüzesebb szeretettel, hanem e tűzzel egyúttal lángra lobbantják az alattuk lévő angyalokat is.

A kerubok szfinxszerű, szárnyas lények. Nevüket a tudomány bőségéről és szellemük fényéről kapták. A keresztény művészetben a színük kék, vagy arany. Ők vigyázzák az éden kertjét, és négy oldalról isten trónusát. Velük azonos a négy apokaliptikus fenevad (majd később az evangélisták jelképei). Ezeknek ember, bika, oroszlán, és sas arca van, és az állatöv azon négy csillagképét jelképezték, amelyeket a bibliai időkben a naptári fordulópontok helyein tudtak.
A királyi székek, vagy trónok isten bizalmasai az isteni trón megtestesítői. Az isteni fenséget képviselik mindenfelé, amerre megfordulnak.


A második hierarchia kormányozza a csillagokat és az elemeket.
Az uradalmak Isten legmagasabb és korlátlan uralkodóerejét jelképezik, a világ igazgatására adott isteni parancsokat foganatosítják.
Az erők és erősségek képességeik által Isten végtelen hatalmát juttatják kifejezésre. Az isten által elrendelt feladatokat hajtják végre.

A hatalmasságok a Minden Dolgok Urának legfelsőbb bírói hatalmának és tekintélyének képviselői. Feladatuk, hogy az ellenséges hatalmakat féken tartsák, és az emberiségtől minden olyan akadályt távol tartsanak, amelyek az örök cél elérésében akadályozzák.

A harmadik hierarchiához tartoznak a hercegségek, az arkangyalok és az angyalok. E hármas hajtja végre közvetlenül a teremtett világban Isten parancsolatait és rendelkezéseit.

A hercegségek kiosztják az alsóbb angyaloknak az Istentől közvetlenül kapott parancsokat, és támogatják őket azok kivitelezésében.

Az arkangyalok és angyalok Isten küldöttei és követei, kiket különféle okokból a világba küld, és különböző helyek, illetve személyek védelmével megbíz. Az arkangyalokat nagyobb horderejű dolgokért rendeli ki, az angyalokat pedig a kisebb jelentőségűekért.

A biblia az angyalok fejedelmeinek nevezi a hét arkangyalt. Közülük a három legnépszerűbb neve személynév lett. Michael az ítélkező, lélekvezető, a gonosz legyőzője, a mennyei seregek vezetője, a középkor harcias szentje. Attribútuma a kard és a mérleg. Gábriel a hírhozó, attribútuma a liliom, vagy a – Mercurius pálcájára emlékeztető - jogar.
Rafael a gyógyító, az őrangyalok vezetője. Név szerint az apokrif Tóbiás történetben jelenik meg. A zsidó hagyomány szerint hármójukat látta vendégül Ábrahám.

Az őrangyalok azok, akik valószínűleg a legközelebb állnak hozzánk. Ők azok, akik születésünktől a sírunkig elkísérnek, és azon fáradoznak, hogy az az életterv, amelyet születésünk előtt mi magunk határoztunk meg - mint újabb lépcsőt, mely a tökéletesség felé vezet – megvalósulhasson.

Ahogyan a természet egészét rend és változatosság hatja át, úgy az angyalok sokaságát is. Ahogyan nincs két egyforma fű, fa, virág, vagy emberi arc, úgy nincs két kegyben és szépségben egyforma angyal sem. Hozzá kell tennünk, hogy napjainkban az égi hierarchiát másként kell értelmeznünk. Az angyalok világában olyan fajta alá és fölérendeltségi viszony, mint amelyet mi alkottunk meg a saját világunkban, nem létezik. Sokféleségüket célszerűbb úgy szemlélnünk, mint feladataik felosztását, egy olyan rendszerben, amelynek mindegyik eleme egyformán fontos és nélkülözhetetlen.

Mit tehetünk, hogy életünknek újból aktív részesei legyenek, és részesülhessünk jótéteményeikből?

Mindenek előtt tudatosítanunk kell magunkban jelenlétüket, és ki kell nyílnunk feléjük, beengedni őket a zajos, sokszor zűrzavaros, racionális életünkbe. Az ő erejük folyamatosan jelen van világunkban. A mi döntésünkön múlik, hogy élünk-e ezzel az erővel, és felhasználjuk-e a magunk és a világ jobbá tételéhez. A kapcsolatfelvétel mindannyiunk számára adott, hiszen nem igényel különleges – ha úgy tetszik – természetfeletti képességeket. A fejnek és a szívnek egyszerre kell igent mondania, hogy életünknek újból aktív részesei legyenek.

Egy biccentés, egy halk „igen, akarom” talán soha nem volt még az emberiség történetében annyira sürgető és életbevágó, mint a mi időnkben.

Őrangyalok

Az őrangyalok igen fontosak az ember számára, hisz ők azok a lelkek, akik bizalmasan kötődnek hozzád életed első pillanatától az utolsó lélegzetvételig. Figyelnek, óvnak és táplálnak téged, vigyáznak elmédre, testedre és lelkedre, amíg készen nem állsz, hogy visszatérj a Szellemhez- ekkor majd személyesen kísérnek vissza a mennybe. Több teória is született már arról, hogy őrangyalaink mikor lépnek először kapcsolatba velünk. Egyesek úgy vélik, a fogantatáskor, mások szerint pedig születésünk pillanatában.
Megint mások úgy gondolják, hogy első nevetésünk idején. Ahhoz, hogy kapcsolatba léphess angyalaiddal uralnod kell elméd racionális részét. Fogadd el jelenlétüket(de senkinek nem kell bizonygatnod, hogy kapcsolatba léptél velük). Amennyiben kéred a támogatásukat, légy velük szívélyes, és éreztesd, hogy nagyra értékeled őket. Nagyon szeretik a zenét, ezért úgy is előhívhatod őket, hogy kellemes, megnyugtató zenét hallgatsz. Angyalaid állandó testőreid és társaid – meghallgatnak és cselekednek, ha szükséges. Amikor csak lehet szólj hozzájuk egyenesen, lehetőleg fennhangon. Napközben azt is kérheted, hogy őrködjenek a munkahelyed bejáratánál, blokkolják a negatív energiákat, vagy utazás közben legyenek melletted. Ha nehéz találkozás vagy beszélgetés vár rád, szólj a vezetőidnek, találkozzanak előtte az illető lelkével, hogy előre tisztázzák a helyzetet. Folyamatosan adj megbízásokat angyalaidnak, s ne felejts el a nap végén köszönetet mondani munkájukért. A levelezés igen hatékony és könnyű módszer a kapcsolat teremtésre. Mesélj angyalaidnak félelmeidről, aggodalmaidról vagy bármiről ami félelmet vagy boldogtalanságot szül benned.

Ezután kérd segítségüket és útmutatásukat. Kérd őket, hogy tereljenek a megfelelő irányba, ha rossz felé kalandoznál lépjenek közbe. Ha megírtad a levelet elégetheted- így beleegyezel, hogy információ elérhessen angyalaidhoz. Bízz bennük töretlenül, hisz értik a dolgukat. És ne felejtsd el megosztani a sikereidet az angyalaiddal, hisz ők a legbizalmasabb társaid. Este lefekvés előtt végezz el egy egyszerű relaxációs gyakorlatot: lélegezz lassan és mélyen, majd lazítsd el egész testedet. Ha már eléggé ellazult állapotban vagy, próbálj koncentrálni a szobában érezhető rezgésekre. Őrangyalod energiája erőteljes, de finom, hatalmas mégis könnyed. Ez azt az érzést kelti benned, hogy jó társaságban vagy – bízz a megérzésedben. Ha érzékelnél valamilyen kapcsolatot, köszönj és kérdezd meg a nevét (ne lepődj meg ha egy „angyalinak” tűnő név helyett egy teljesen átlagos nevet kapsz. De biztos, hogy olyan nevet fogsz hallani amely illik hozzá. Amint sikerült kapcsolatot teremteni, mondd el angyalodnak, hogy reméled hosszan tartó és szeretetteljes lesz a kapcsolatotok. Tedd hozzá nyitott vagy a segítségére, s hálás vagy a megjelenéséért. Próbáld megtalálni egyedi rezgését, amely hasonlíthat akár sajátos dallamhoz vagy parfümhöz is. Tudod-e miként beszélj őrangyaloddal? Mondogasd lefekvés előtt az alábbi egyszerű gyermekimát, s így azonnal megérezheted őrangyalod jelenlétét! " Isten Angyala kedves Őrző Akire Isten szeretete rábízott, Minden napon légy mellettem Adj fényt, oltalmazz, s vezess engem.

Nimfák

Nimfák

A nimfák görög mitológiai nőalakok – a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. A nimfák különösen szép helyekhez vagy tájakhoz kötődnek; otthonaik a hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús réteken táncolnak, virágos mezőkön pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak – az élet mozgalmasságát mutatják be.

A nimfák elsősorban a termékenység megszemélyesítői. Alakjaik a természet minden területét át-, és átszövik. Kiemelt kötődésük a vizekhez, forrásokhoz és folyókhoz az élet folytonosságát, a múló időt jelképezi.

A víz – termékenyítő erő: a forrás kifejezi a keletkezést, a születést; a folyó az állandó változást; az óceán a feloldódást, a megsemmisülést.A fiatalság és az örök szépség megtestesítői, „szüzek”, már nem lányok, de még nem anyák.

A nimfák osztályozása:

1. Föld Nimfák:

  -Alszeidák (völgyek, berkek)
  -Apaiák (szurdokok, völgyek)
  -Auloniadok (legelők)
  -Leimakidok (rétek)
  -Oreaszok (hegyek, barlangok)
  -Minthe (menta)
  -Heszperiszek (kert)
        1 Aegle (a pompázó "kápráztató fény",)
       2 Arethusza
       3 Erütheia (vagy Erytheia)
       4 Heszperia (vagy Hespereia)
       5 Heszpera (vagy Hespere)
       6Hesztia
       7Heszperusza
  -Hamadrüaszok (fák)
       1 Drüaszok (tölgyfa)
       2Meliák (manna-kőrisfa)
              I.Leuce (fehér nyárfa)
              II.Epimeliad (almafa)

2.Vízi Nimfák:

   - Heleaszok (lápok)
   - Ókeaniszok (Ókeanosz és Téthüsz lányai, leginkább a sós vizek)
   - Néreidák (Néreusz lányai, lakóhelyük a Földközi-tenger)
   - Naiaszok (jellemzően a friss vizek)
       1 Crinaeae (kutak)

       2 Limnadok vagy Limnatidák (tavak)
       3 Pegaeae (források)
       4 Potameidák (folyók)
       5 Eleionomae (mocsarak)

3.Egyéb:

    - "Kasztaliai-nimfák" (klasszikus múzsák)
   - Lampadák (alvilág)