A démonok, akik köztünk élnek
Üdv az erre szédelgőnek!
Ha legalább átlagos intelligenciával rendelkezel, akkor másodpercek
alatt rájöhetsz, hogy ebben a rovatban a démonokkal kívánunk
foglalkozni. Összegyűjtünk számos hiteles, tudományosnak tekinthető
megállapítást a démonokról, melyek szerteszét (könyvekben, net-en,
grimoarokban, stb.) fellelhetőek, hogy hosszas nyomozgatás helyett (amit
a 987 és 654 szerzője már megtett helyettetek) egy helyen olvashassátok
őket. A forrást, ahol tudjuk, mindig feltűntetjük.
Mit érdemes, mit kell tudni a démonokról? Kell-e egyáltalán törődnünk
velük, vagy ők is csupán olyan „meselények”, mint a tündérek,
sárkányok, villámsebhelyes varázslótanoncok? A válaszunk: a Földön
sokmilliárd ember hisz a Bibliában leírt dolgokban, rendszeresen
imádkozik, temploba jár, vagy legalábbis úgy tesz, mintha hinne a
kereszténység szent könyvében, ami a démonokról, mint létező lényekről
beszél – ebből számunkra az a logikus válasz következik, hogy igen, a
démonokkal foglalkozni, őket kiismerni nem lehet haszontalan dolog.
(De ha mégis az, viszont közben jól szórakozunk, akkor is minden szupernyerő, nem?!)
Szóval a démonok...
Kik is ők?
Első meghatározás:
Démon
(daimon - görög szó), eredetileg istent jelent, később az isteneknél
alacsonyabb, az embereknél felebbvalókat, kik majd jó-, majd
rosszindulatuak. Mint ilyen az istenek s emberek közt a középen álló
hatalmakról körülményes és részletes rendszerek következtek a népek
vallásában és gondolkodásában, amelyeknek nyoma ma sem veszett el
végkép. A mitologiák egy része démonologia, démonok tana, egész
szellemsereg képzelt valója, mely az istenek s emberek világa közt terül
el s mintegy egybekapcsolja. Az egyiptomiak képzelete szerint
mérhetetlen sok ily démon van, kik mindenütt az ember közelében laknak, a
vizben, földben s levegőben. Az indusok körülbelül 30000 démont
imádnak. A kaldoknál is vannak tüzi, légi stb. szellemek. A persáknál
vannak jó s rossz szellemek, izedek és dewek, amazok Ormuzd országában
laknak, emezek Ahrimanéban. A zsidóknál is később, mikor a babiloni
fogság idejében a persákkal érintkeztek, kifejlődött egy démonologia,
mely alapjában hasonlít is a persára. Vannak jó és rossz szellemek; az
előbbiek élén a hét arkangyal áll, az utóbbiakén, kiket sátán vezet, hét
árkördög. Jézus idejében a betegségek egy részét, a nyavalyát,
őrültséget stb. a démonok okozzák, kik az emberbe bebujnak s akiket ki
lehet onnét kergetni. A kereszténység első korában ez a kikergető
hatalom külön foglalkozás, az exorcistáké, később ez a hatalom általában
a papokra száll. A gnoszticizmusban, a rabbinizmusban és a kabbalában a
démonologia egységes részletes alakot ölt, mint a babonának
filozofiával elegyített tudákos rendszere. Kedvesebb és költőibb képe
van a démonologiának a görögöknél. Eredetileg a démon általában isteni
hatalom, mely majd sujtja az embereket, majd emberfölötti erőt ád nekik.
Heziódnál, kinél a homeri korszak naiv képei idegen fölfogásokkal s
tudákos gondolatokkal szövetkeznek, a démonok már nagy szerepet visznek;
az istenek s emberek közt állanak, körüllebegik az embert, mert a jog s
erkölcs őrei, de a természetben s az elemekben is működnek, majd
áldást, majd bajt hozva az emberekre. Később ez a kettéosztása a
démonoknak még határozottabb alakot ölt. A démonok részint a főistenek
kisérői, szolgái s mint ilyenek külön egyéniséget s nevet kapnak (s
koribansok Rhea mellett, Deimos és Phobos Ares mellett), részint pedig
egyes emberekhez (népekhez is) vannak kirendelve, s azokat kisérik
születésüktől kezdve halálukig. Majd ugy képzelik, hogy minden embernek
lehet jó és rossz démonja (agathodaimon, kakodaimon), majd hogy azon egy
démon tesz jót és rosszat. Ilyen démon hires példája Sokrates
daimonionja (l. Sokrates), akinek szavát hallja s aki őt mindig a
rossztól megőrzi. Az ujplatonikusok rendszerében a démonok fontos helyet
foglalnak el, alsó istenségek, kik istenek s emberek közt közvetítenek s
az isteni parancsokat végrehajtják. A rómaiaknál a démonok géniuszok
(l. o.). A kereszténység első századában a démonokban való hit igen
erős; a régi pogány istenek mind gonosz démonokká lesznek, azonkivül is
vannak démonok, de mind gonoszok; a pokol gyülöltjei, isten ellenségei,
akikkel a jámboroknak sokat kell küzdeniök, mert ők tántorítják el őket a
jó uttól, valamint ők voltak okai az egész pogányságnak, elvakítva az
emberek eszét. De majdnem minden népnél találjuk az ily hatalmas valókba
vetett hitet; a magyar manók is ilyenek, a német kóboldok, hegyi
szellemek stb. Ma a démon, démonikus mint gonosz, rendkivüli hatalmat,
erőt jelentő kifejezés él a nyelvben. L. Hild; Etude sur les démons dans
la littérature et la religion des Grecs (Páris 1881); Laengin; Der
Wunderun Daimonerglaube der Gegenwart (Lippcse 1887); Rohde, Psyche
(Freiburg 1890).
Nos, mint biztos kiszúrtátok, a fenti idézet kissé régies, számunkra
már furán hangzó nyelvezettel íródott, hisz a Pallas Nagylexikont nem
ma adták ki, forrásadatai pedig az 1800-as évek végéről származnak.
Ettől függetlenül kezdeti meghatározásnak nem rossz, attól függetlenül,
hogy néhány dologban téved. Szerintünk ugyanis a démonok közé nem
sorolhatóak be a manók, koboldok (Pumukli, mint démon – na, ne már!) –
ők egy egészen más kategóriát képeznek.
Lássuk modernebb meghatározást:
A legtöbb néphitben és a különféle vallásokban egyaránt fellelhetők a
természetfölötti rossz szellemek, a démonok. Az ősember babonás
félelmet érezhetett a veszélyes természeti jelenségektől, amit a
rosszindulatú szellemeknek tulajdonított, akiket félelmet keltő torz és
ijesztő alakoknak képzelt el. Az amerikai sarkvidéken élő eszkimók a
démonok káros tevékenységének tartották a kemény fagyokat, a hóvihart,
hófúvást; a kamcsatkaiak azt hitték, hogy a hegyi szellemek a tűzhányók
krátereiben élnek.
A gonosz démonok közül félelmetesek az erdei, a hegyi, a vízi, a tengeri
szellemek, de különösen veszedelmesek a törzsi gyilkos szellemek, mert
ők a kisfiúkat és a beavatásra váró fiatalokat pusztítják el.
Óceániában a síron túli világ szellemeit óriási disznókként képzelik el,
amelyek felfalják lelkét azoknak, akik nem ültettek életükben legalább
egy pandanus-fát; máskor pedig mint óriási rák jelennek meg, aki
felzabálja mindazokat, akik a temetései szertartásra nem hoztak
disznókat.
A perzsáknál a démonok hite a zoroasztrizmusban lelhető fel. Démon
felfogásukban a Jó Úr, Ahuramazda főisten jóságos szellemei állandó
harcban állnak a gonosz, pusztító főisten, Ahriman rossz szellemeivel.
A zsidó vallásban is léteznek rossz vagy szőrös démonok, ők azok, akik a
pusztában bolyonganak, romok közt tanyáznak, sírokban megbújnak, és az
embereket mindenféle bajjal sújtják. Az ókori görögöknél a démonok
természetfölötti hatalommal bírtak. Hésziodosz görög költő (i.e. 8.
század) azt vallotta, hogy az aranykorban elhunytakból lettek démonok. A
későbbi rangsorolás szerint a démonok alacsonyabb rendűek lettek az
isteneknél, de magasabbak az embereknél. Ezért a keresztények a pogány
istenek cselekedeteit a démonoknak tulajdonították, akiket a bukott
angyalokkal azonosítottak.
Az Újszövetség görög szövegében a démon maga az ördög, a démontól
megszállt nyavalyatörőst Jézus ördögűzéssel gyógyította meg. Az
Újszövetségben Jézus úgy szól Belzebubról, mint a démonok fejedelméről, a
Sátánról.
Az iszlámban a démonok hierarchiájának a csúcsán Iblísz, az ördög
áll, akit Saitánnak (Sátánnak), vagy aduv Alláhnak, isten ellenségének
is neveznek. A zsidó és keresztény hatásra Iblísz a rosszat hozó
szellemek, a dzsinnek seregének a vezére. A dzsinnek, noha Allah
rokonainak tartották őket, gyakorta rossz szellemek. A legenda szerint
Allah füstmentes tűzből alkotta a dzsinneket, ezért képzelik azt, hogy
tüzes, légies lények és módfelett okosak.
A hinduizmus démonai, a dévák, az istenek ellen küzdenek. Megtalálhatók
köztük a kígyódémonok, a nágák, Ahi, az aszály démona és Kamsza, az
egyik fődémon. Indiában az embereket gyötrő és üldöző démonok, a
ráksaszák, akik vetélkednek az istenekkel, az emberek ellenségei,
megbolondítják őket, próbára teszik a szent embereket, és a temetőkben
kísértenek. Az indek gonosz démonai, a pisácsák betegségeket
terjesztenek, az embereket megtámadják, húsukkal, vérükkel táplálkoznak,
és többnyire olyan helyen kísértenek, ahol előzőleg erőszakos halállal
halt meg valaki.
A buddhisták szerint a démoni erők gátolják a nirvána elérését. Mára,
lányaival, Ratival, a vággyal, Rágával, az élvezettel és Tanhával, a
nyugtalansággal próbálta lebeszélni Gautama Sziddhárthát, vagyis Buddhát
a megvilágosodás eléréséről.
Délkelet-Ázsiában a buddhizmus magába olvasztotta a helyi néphit sok-sok
démonját. Bhután emeletes házainak földszintjén az éléstárak vannak, a
lakótér pedig az emeleten található, mert ide nem tudnak felmászni a
meredek falétrán a démonok.
A japán Wajimában évente megtartják a dobok és a démonok ünnepét.
Ilyenkor kimonós, maszkos fiatalemberek, vállukon ereklyetartókkal,
fejükön tengeri moszattal, egy óriási máglyánál várnak megtisztulásukra.
Az angolok Puck nevű szelleme, hol mint incselkedő manó, hol mint
rosszindulatú démon jelenik meg. William Shakespeare angol író
(1564-1616) Szentivánéji álom című vígjátékában szereplő Puckja azzal
dicsekszik, hogy képes alakját megváltoztatni, a tejet megsavanyítani,
az éjszaka úton levőket eltéríteni, a tiszteletben álló öregasszonyokat
elbuktatni. Puckhoz hasonlít az írek és a walesek házi szelleme: púca és
pwcca.
A közfelfogásban a démon meghatározza az egyén sorsát, ezáltal
mindenkinek lehet egy személyes démona. A mai értelemben nemcsak az
ártalmas, kártékony lények démonok, hanem gyakran olyan nőket is
démonnak tartanak, akik szerelmükkel megrontják, megnyomorítják
partnerüket.
És még tovább kutakodva ezt találtuk:
Démonok nyomában 2001.
Ki ezt, ki azt ért a démon szó mögé. Van, aki szerint a sátán maga,
mások úgy vélik, csupán egy szellem. Van, aki hisz bennük, van, aki nem –
bár mit is jelent pontosan a „hinni” ebben az esetben?! Sokak szerint
ártó, mások szerint szövetséges. Arábiában például napnyugta után nem
szabad vizet kiönteni az udvaron, mert ha véletlen egy démont találunk
el az esti szürkületben, bajt hozunk a házunkra.
Démonok a görög panteonban
A görögöknél "damionész"-nak vagy „daimon”-nak hívták, és a rossz
szellemek gyűjtőneve volt. Korábban - Homérosz idejében - ezt a szót
csupán a "természetfeletti" egyetemleges kifejezésére használták Később
(Platón után) azonban megtelik kellemetlen töltéssel és a "Daimon"-okat
ekkorra mát a betegségek okának tekintették. Főleg az elmezavarokért
tartották felelősnek őket, de gyakran a járványok terjedéséért is
démonokat okoltak. Voltak olyan nézetek, hogy a démonok az Isteniek és
az emberek régiója közt élő köztes világ lakói. A démonok eszerint
megosztják az emberekkel az ösztöneiket és indulataikat, megidézhetők és
sajátos nyelvezetük van. Sőt, az élelmiszerekkel is be lehet vinni
démonokat a szervezetbe. Mindebből az derül ki, hogy nagyot téved, aki
azt hiszi, hogy a Biblia „találta fel” a démonokat! Már előtte is
léteztek, tudtak róluk, bár inkább rossz szellemekként gondoltak rájuk!
Az elemek démonai
A tűz, a víz a levegő és a föld démonai különleges erővel bíró, ősi erőt
testesítenek meg. Az anyagdémonok, melyek növényekben kövekben laknak,
általában kisebb erejűek, és a későbbi mitológiákban már az is felmerül,
hogy szándékaik nem csupán ártó lehet, hanem - általában, ha önös
érdekük is úgy kívánja - segítenek a jókon, az igaztalanul szenvedők
mellé állnak, vagy bosszút állnak azokon, akik igazságtalanul
cselekszenek.
A zsidóság démonai
Lapozzuk fel a Biblia Ótestamentumát L. Mózes 4,1-4 -nél. Ebből látjuk a
lázadás tanát. Azoknak az angyaloknak a végleges mélybe zuhanásával
foglalkozik, akik áthágták a teremtés rendjét és démonokká lettek. Ebből
alakult ki később a keresztények démontana is, amit még tovább árnyalt a
dualizmus elmélete, ami szembeállította a fény és sötétség birodalmát
egymással. No, erről azért sokkal többet is lehetne beszélni, hisz a
keresztény egyház a középkorban „nagy sztárokat” csinált a démonokból.
Tul. képpen akkor jutottak a csúcsra, hisz minden gonoszság, rossz és
csúnyaság okozóinak, elkövetőinek vagy kiprovokálóinak kiáltották ki
őket. A Bibliából és az oda be nem válogatott, ún. apokrif iratokból
tudjuk, hogy a démonok (a keresztény mítosz szerint) lázadó angyalok,
akik a földön, az emberek között akartak élni, őket megtanították számos
„tiltott” dologra, mint pl. a művészetek és mágia (vajon Isten nem
akarta, hogy képeket fessünk, könyveket írjunk, táncoljunk és
punk-zenekarokat alapítsunk???? – tán csak nem azért, mert a művészetek
gondolkodásra serkentik az embert, pedig buta birkákként könnyebb volt
fölöttünk uralkodni? Na, mindegy, csak úgy kérdem.). A lázadó angyalok
eztán bűntetést kaptak, bár kissé zavaros, hogy miként és mit. Egyrészt
megteremtetett az Alvilág, vagyis a Pokol, ahova száműzve lettek,
másrészt meg lett nekik ígérve, hogy a világnak végén ki lesznek
csinálva. Közben viszont a Pokolban élve a démonok folyton azon
mesterkednek, hogy az embereket becsapják, rossz útra térítsék (megint
csak érdekes, hogy minden, ami Isten szerint rossz, általában tök
kellemes, klassz és menő – hm).
Démonok a néphitben
A démonok a magyar és a környező országok néphitében mindenhol ártó
szándékúak. Különböző alakokat ölthetnek, de leggyakrabban testetlenek.
Megszállják, kölcsön veszik az embert, a kereszteletlen csecsemőket,
vagy a lábasjószágot. Betegséget okoznak, amit a pap, a szentelt víz,
vagy a pogány mágikus ráolvasás űz ki az emberből. A démonoknak hívei is
vannak, akik szövetségesükké fogadják, segítséget remélve ettől. Szent
Ágoston szerint is minden betegségért a démonokat kell okolni. A démoni
képességek birtokosa gyakran olyan betegséget kap, ami a tudatállapot
olyan módosulásával jár, hogy képessé válik "lehetetlen dolgokra", vagy a
jövendő eseményeinek megjóslására. Befolyásolhatják az időjárást, de a
démonnal való paráznaság bűnébe is eshetek. Ezekre a babonás tanokra
alapult a középkori boszorkányüldözések filozófiája is. Az utóbbi
időkben a népi és városi nyelvhasználatban a démonok a sátán szolgái.
Szellemlények. Vannak akik magával a Sátánnal azonosítják.
A varázslókönyvek démoni nevei
A "bölcsek kövét" kereső szabadkőműves és más alkimista csoportokba
tömörülő társaságok varázskönyveiben sok olyan bibliai, vagy más
mitológiai démonikus név maradt fenn a köztudatban is, amiket meg lehet
idézni segítőnek. Asmodi, vagy Asmodeus neve ősi, de újonnan is képeztek
neveket, például Lucifer, a Fényhozó nevéből párhuzamot vonva "a
fénytől megfutamodó" jelentésű Lucifuge. A legismertebbek közül
említsünk még néhányat:
Lilith, Forkas, Marchocias, Mefisztofelesz, Behemoth, Beliál, Belzebub,
Astaroth, Belfegor, akiknek a megtestesülései, nevei az irodalomban és
más művészetekben is gyakran megjelennek.
Csinos és ijesztő démonok
A 16. századi "Faustus népkönyvben": így képzelték el a démonalakokat:
Beliál egy szénfekete cammogó medve alakjában jelenik meg. Nagyok a
fülei és orrával egyetemben égő piros színűek. Erős fogai vannak és
három erős repdeső szárnya nő ki a nyakából. Farka hosszú.
Lucifer sudár alakú férfiú, bozontos és bolyhos, olyan színű, mint a veres mókus. A farka pedig tőle egészen messze nyúlik.
Belzebub haja testszínű, ökörfejű, két rémítő füllel, mely bolyhos és
bozontos is. Tehénfarka van, és két nagy szúrós zöldessárga szárnya,
mely felett tűzcsóvák repdesnek.
Lilith a gonosz női démon. A vihar démona, elemi erejű. A hagyomány
szerint Ádám első felesége. A talmudban éjjeli szellemként bukkan fel, a
kabala szerint pedig a férfiak csábítója és a csecsemők fojtogatója.
A démonok elűzése
Az ókortól napjainkig ugyanazt a módot javasolják a hozzáértők.
Talizmánokat, mágikus pecséteket, szakrális cselekvéseket, varázsigéket
alkalmaznak mind a megidézéshez, mind pedig a démonok által okozott
"rontás" levételéhez, vagy a rontás megelőzéséhez. Alkalmas a szentelt
víztől a fokhagymán át az ezüstig, a gyertyától a tűzön át a keresztig
és a pentagrammáig sok szimbólum és tárgy. A démonok világa valós is
lehet. A kirándulás a démonok közé pedig nem veszélytelen. Aki mégis
megpróbálkozik vele, ne csupán elemózsiát vigyen az útra, hanem vértezze
fel magát a legnagyobb tudással, ami nem szerezhető be könyvekből. Bár
mi úgy gondoljuk, a helyzet manapság az, hogy kirándulni sem kell
nagyot, ha démon által megszállt embert akarunk látni – elég beugrani
pl. a legközelebbi plázába.
A XX. Századi európai démonkép
A démonok -mondja 1968-ban a német Zwernemann - testetlen,
megszemélyesített és többnyire halhatatlannak vélt, természetfölötti
hatalmak. Saját akaratuk van és korlátozott képességeik. Kapcsolatba
hozzák őket tárgyakkal, helyiségekkel, természeti jelenségekkel, vagy
tevékenységekkel. Mágikus praktikák, valamint kultikus cselekvések révén
lehet befolyásolni őket. A javukra kevés jó tulajdonság írható, ami
gyakorlatilag elhanyagolható. A démonok kultuszáról is érdemtelen
beszélni szerinte, mivel minden démon kultuszhoz jut, ha emberek
megkísérlik megidézni őket, vagyis közvetlen kapcsolatba akarnak lépni
velük. Erre akkor kerül sor, ha az emberek letelepednek valamelyik démon
által befolyásolt területen, vagy ott kívánnak tevékenységbe kezdeni.
Akkor is sor kerülhet azonban rá, ha a démon maga jelenik meg az ember
előtt. A név, vagy tartózkodási hely szerint megkülönböztetett
démonkultuszok a leggyakoribbak.
(Forrás: HarmoNet, Tóth József gyűjtése... részben, mert mi is
bele-beleírkáltunk már néhány megjegyzést, viszont köszönet az eredeti
szerzőnek)
És akkor most ugorjunk egy nagyok Kelet felé, mivel oltári (illik ide
az a szó) tévedés azt hinni, hogy csupán Európában, vagy a keresztény
világban ismerik a démonokat. Sőt! Minél keletebbre megyünk, annál több
és színesebb leírást találunk a démonokról, még ha ezek mítikus háttere
(tehát, hogy lázadó angyalok volnának) teljesen más! Tessék:
KÍNA:
DÉMON azaz gui:
A kínai panteonban és folklórban hemzsegő szellemeket általában jó
szellemekre (shen) és gonosz szellemekre, démonokra (gui) szokás
osztani. A rókán (róka) kívül gonosz démonnak, betegségnek és bajok
hordozójának hitték az öngyilkosok, az erőszakos halált halt (például
tigris által széttépett), s temetetlenül maradt emberek lelkét (lélek)
és azoknak a lelkét is, akiknek az utódai már felhagytak az áldozati
szertartásokkal. Ezektől a démonlelkektől nagyon tartottak, gonosz
varázslataik ellen különböző védekezésül különféle eljárást, tárgyakat,
amuletteket, ráolvasásokat használtak. Ilyen eljárások során pl. a
lakodalmi szertartások és temetések során nyilaztak (nyíl), barackfa
(őszibarack) vagy fűzfa ágával legyeztek. A démonoktól különös gonddal
védték a házat, a családot és a gyermekeket. A házak bejárata előtti
póznára kakas figuráját tűzték ki, a falakra tigrisképet ragasztottak. A
jobb módú házaknál a kapun belül nagyméretű kőlapot vagy ún.
szellemfalat (fal) állítottak, mert tudvalevő, hogy a gonosz szellemek
csak egyenes vonalban képesek közlekedni, így ezek megakadályozták a
házba jutásukat. A házba vezető ajtókra védőszellemek képeit
ragasztották. A kisgyermeket védő amulettekkel, talizmánokkal látták el,
de a démonok elriasztását szolgálta a gyermek fején egy piros szalaggal
átkötött copf is. A kisfiúkat jobban óvták a rontásoktól, mint a
lányokat, őket a démonok is inkább kísértették, szállták meg, így
gyakorta a fiúkat lányoknak öltöztették. A démonok szerencsére sok
mindentől tartanak a fentebb felsorolt állatokon kívül még a macskától
is, de félnek a kiáltástól, a köpéstől, a vizelettől, a nádtól, a
konfuciánus vagy buddhista szent könyvek felolvasásától, a
kalendáriumtól és a kardtól, főleg az olyantól, amellyel előzőleg soke
embert öltek meg. A démonok világának egyik legfőbb ura Zhang Taoling
volt, a taoista vallás legendás feje. A démonok másik közvetlen
felettese, a kései kínai mitológia legnagyobb démonűzője Zhong Kui volt,
akit általában a démonok vezetőjének is tartottak. Irodalom: Liu Csang,
Csung Kuj, az ördögűző. Ford Tokaji Zsolt. Terebess 1999.; Pu
Szung-ling, A templom démona. Ford. Tokaji Zsolt. Terebess 1997.; Pu
Szung-ling, Lu a pokolbíró.
TIBET:
A tibeti vallás, mint arról már sokszor esett szó, szinkretikus vallás;
befogadta az önmagától eltérõ vallási gondolatokat, kultuszokat. Így az
ott élõk a környezõ népek démonjait beolvasztották saját hitvilágukba.
Démonhonosításnak nevezzük ezt a folyamatot.
A démonok elleni harcot, illetve ennek tanítását a sámánok látták el az ókori Tibetben.
Két csoportra oszthatjuk fel az ártó szellemeket; az elsõ az e világból
már megszabadult, földi erõk fölé emelkedettek, akik közé több ismert
"démon" is tartozik pl.:
• Sindzse (Gsin-rdzse, jelentése "halál ura"), szanszkritul Jama az
alvilági bíró és halál isten, az alvilágban ül, két oldalán egy-egy
démonnal, az egyikük kezében egy mérleggel, melyben az elmúlt élet
vétségei mérhetõk ki, a másikuk kockákkal, melyekkel kivethetõ az
elhunyt sorsa, illetve a számára kijelölhetõ pokol.
• Namszraj, szanszkritul Vaisravana aki a négy világtáj közül, észak
lokapálája a fémek és a drágakövek istene, aki a háztartásokban, mint
szerencse és gazdagság isten vonult be az idõk folyamán.
• Lhámo, szanszkritul Deví, több alakban is szereplõ istennõ, aki hol
irgalmas, hol félelmet keltõ, szörnyûséges hiposztázisában jelenik meg.
Ez utóbbiak közé tartozik Káli, Durga, Bahjravi (jelentése
"szörnyûséges"), Mahesvari (jelentése "hatalmas úrnõ")
A másik csoportot az e világban mûködõ, itt létrejött és ható tanvédõk alkotják, ide tartozik pl.:
• a Nödzsin (jelentése "bajt hozó" "bántalmazó") a betegségek járványok
okozója, akit véres áldozatokkal lehet megbékíteni. Padmaszambhava
(kinek nevének jelentése "lótuszból született") a legrégebbi buddhista
iskola, a nyingmapa megalapítója, a legenda szerint a mágia segítségével
több helyi istent és démont is a buddhizmus védelmezõivé változtatta.
• Cen és the démonok, melyek alacsonyabb rendû istenek a tibeti
mitológiában. Cen jelentése "erõs, nemes, elõkelõ". The-k az égi világ
alacsonyabb rendû istenei, akik a felhõk között laknak. Idetartoznak a
féllábú, félszemû, félkarú Theu-rangok is, akik a hagyomány szerint a
kozmikus aranyteknõc zsírjából születtek. Vörös lovaikon nyargalászó
nagy vadászok, akik lenyilazzák az utazókat, betegségeket küldhetnek
rájuk Hozzájuk tartoznak a különbözõ légköri jelenségek. Uruk Pehar, "az
ég fehér theuja".
• Lú, (más néven klu, jelentése "vízben úszó - földön csúszó")
kígyóistenek, akik kisebb-nagyobb tavakban, forrásokban, folyók, patakok
találkozásánál. Õk irányítják az idõjárást; aszályt vagy
felhõszakadást, fagyot küldenek, õrzik a hasznos ásványokat,
betegségekkel verik az embereket. Feladatuk emellett az istenek
palotáinak, kincseinek õrzése. Jó szándékuk elnyerésének érdekében
áldozatokat mutattak be nekik. A legenda szerint, a kozmikus aranyteknõs
hat tojásából kikelt, kígyótestû hal-, béka-, ebihal-, kígyó-,
skorpiófejû lények.
• Düd, akik démonok és ördögök a tibeti mitológiában. A pokol
fejedelmének Márának a követõi, akik tíz osztályra oszlanak és az
emberek negatív indulatait képviselik; vágyat, gyûlöletet, kétkedést.
Mára (jelentése "megölõ, megsemmisítõ") a gonoszságot testesíti meg,
illetve mindazt, amitõl az élõlények a halálukat lelik.
• Lha, (jelentése: "isten"), Déva istenosztály megfelelõje. Rendszerint
33 istent sorolnak ide, de olyakor beszélnek 3306 vagy 3339 istenrõl is.
Õk a magas egekben laknak, a villámlás, az esõ, a mennydörgés istenei.
• Dré, a rossz indulatú démonok, õk okozzák a vízbõl, élelembõl származó
betegségeket, az anyagi veszteségeket. Öt osztályba sorolják õket.
Gyakran magát a bajt hozó eseményt is Dré-nek nevezik.
• Ide tartoznak a nyen szellemek is, akiknek nincsen pontosan
meghatározott életterük. Kedvenc elnevezésük, ahogy magukat hivatják:
betegség-király/királynõ.
• Szadag, (sza-bdag, jelentése a "föld ura") helyi istenségek, akik egy
meghatározott földterület felett uralkodnak. Általában antropomorf, vagy
zooantropomorf (egér-, patkány-, mormota-, disznófejû és embertestû)
lények. A földön, illetve északi, észak-keleti barlangokban és
hasadékokban élnek. Áldozatokkal lehet közömbösíteni (rizs, füstölõ)
• Sidák, a szadag egy alcsoportja, õk meghatározott terület urai,
úgymint egy szikla, hegyi átjáró, gázló. Utazáskor pestist, kórokat
okoznak, melyeket áldozat bemutatásával lehet elkerülni.
• Dön, ártó démonok, melyeknek több mint 360 vállfaja van; 18 ezek közül
különösen ártalmas, gyermekbetegségeket, epilepsziát okoznak.
Mint láthatjuk, a varázslatos Tibet bõvelkedik különbözõ démonokban, ártó szellemekben